Egy karácsonyfa emlékére – „Ó szép fenyő, oly' kedves minden ágad!”
A kis fenyőfa még egészen aprócska volt, amikor a gazda végleges helyére ültette. Jó savanyú földbe vágyott és megkapta azt. Sok más fenyőtársával együtt sorakozott a zalai domboldalon, mellettük pedig már egészen nagy fenyők is álltak. Ő az új ültetés volt társaival. Szerette azt, hogy rendszeresen gondozták, kapálták és rendezgették ágait, hogy szépen nőjön. És nőtt is, de közben álladóan boldogtalan volt és évekig csak sóhajtozott, vágyakozott. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna
Ágai közé madarak szálltak, kicsit megcsipkedték őt. Hideg szél fújt be a lombok közé, a tűlevelei zizegtek belé. Nyáron melege volt és szomjazott kicsit, de aztán langyos eső hullott rá. Közben szép kis apró tobozai nőttek, de ő egészen másféle díszekre vágyott. Határozottan elégedetlen volt sorsával. Egyre jobban.
Hallotta, hogy egyszer egy évben, amikor a favágók jönnek és kivágják a nagyobb fenyőket, azoknak egészen különleges életük lesz azontúl. Hallotta, hogy őket az emberek házaiba viszik, ahol feldíszítik. Vágyott a nagy és fényes díszekre, villódzó fényekre és titkon azt is remélte, hogy egyszer majd a gazda szobájában áll a jó meleg szobában és felcsendül körülött a karácsonyi ének.
Halllotta télestéken a faluból hangzó vidám énekhangok csilingelését és szerette volna minél közelebbről maga körül hallani ezt.
Amikor elkezdett esni a hó, mindig új reménység szállt ágai közé. Talán majd most, talán ezen a télen végre kivágnak engem is – sóhajtozott szüntelen.
És feltűnt egy hatalmas teherautó, emberek jöttek közéjük. Társait kivágták, de őt otthagyták, mert még kicsinek találták. Még egy évet kellett várnia. Amikor már szinte nem is gondolta, hogy meg fog vele is történni az, amire vágyott, végül kivágták.
Őt is egy hatalmas teherautó vitte volna társaival a nagyváros piacára, de végül a gazda úgy döntött, őt választja a család karácsonyfájául. A faluban maradt.
Az öröme határtalan volt: díszes tartóba állították, jöttek a szaloncukrok, édes mézaskalácsok, fafigurák, csillogó gömbök, girlandok, és a fényfűzér.
Amikor készen állt felcsendült a „Mennyből az angyal”. A gazda gyerekei boldogan bontogatták ágai alá rejtett dobozokból az ajándékokat. Ő pedig szeretett volna táncra perdülni, annyira örült, hogy ott lehet közöttük.
Aztán elteltek az ünnepek. A szilveszteri tüzijátékdurrogás és pezsgőivászat után eljött vízkereszt és a gazda úgy döntött, hogy leszedi ágairól a díszeket. Őt szomjúság gyötörte, és pár tűlevelet hullajtott. Aztán mintha eltört volna benne valami: zokogni kezdett és sírásával egyre több tűlevelétől vált meg.
„Nem, én nem akarom, hogy kivigyetek a szobából. Ünnepeljetek még velem, ne hagyjatok el engem! Ne hagyjatok magamra!” – kiabálta, de hangját senki sem hallotta meg.
Aztán minden elsötétült körülötte. Hirtelen egy dohos pincében találta magát. Hihetetlen űr támadt a lelkében.
Az eltelt idő alatt csak egyszer derült fel, de akkor is hiába: a kutya kóborolt be az ajtón, majd valami sárga löttyöt öntött rá, aztán továbbállt. Ez szomjúságát nem csillapította, csak még jobban megalázta őt lelkében.
Amikor már nem reménykedett, megint történt vele valami: a gazda újra felnyalábolta. Akkor már egyetlen tűlevél sem díszítette formás testét, és a törzse is teljesen kiszáradt. Aztán egy éles balta kezdte feszíteni le róla ágait, egyiket a másik után. Már jajveszékelni sem volt ereje, ahogy lehántották kérgét.
Napokig tartott a faragása, s végül elkészült a kereszt. Ez lett belőle. Miután lelakkozták, feltették a falra, szemben a tükörrel, így láthatta magát. Egyszerű fakereszt lett. Tetszett magának és most már nem elégedetlenkedett, sőt mosolyogva sóhajtott egyet. Tudta, hogy sorsa végérvényesen beteljesedett.
