Cui prodest? – Kinek az érdeke?

De még meddig? – kérdezzük jogos türelmetlenséggel. Talán Izrael népéhez hasonlóan meg kell várnunk, hogy kihaljon az a nemzedék, amelyik még a rabszolgaság földjén olyannyira lesérült, hogy nem tud igazán élni a kapott szabadság ajándékával? Jómagam 1951-ben születtem, 1974 óta állok lelkészi szolgálatban. Ha ma is érvényes a fenti kegyetlen igazság, kortársaimmal együtt nincs már esélyünk arra, hogy olyan egyházban éljünk és szolgáljunk, ahol élő reménységgel előretekintve, a jelen és a jövő feladataira koncentráljuk erőnket. Mert kísért a múlt, mert determinál a múlt, mert mérgez a múlt.
Úgy tűnik, fel nem robbantott, rejtett bombákon járunk, amelyek a legváratlanabb pillanatokban kerülnek elő, félelmet és pánikot gerjesztve. Ilyen bombaként bukkant fel a minap egy negyedévszázaddal ezelőtti állambiztonsági beszervezést dokumentáló, úgy nevezett hatos karton, történetesen dr. Szabó Lajos teológiai tanár nevével.
Nem ez az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó. De ilyen sajátosan időzített robbanószerkezettel eddig még nem volt dolgunk. Lapunk előző számában olvashattuk ugyanis a hivatalos közleményt, amely szerint Szabó Lajos május 18-án vette át a köztársasági elnök megbízó levelét, miszerint 2010. augusztus 1-től 2014. július 31-ig az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) rektori feladatát töltheti be. Ezt megelőzően az EHE Oktatói Tanácsa és Szenátusa, valamint fenntartó testületeként a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma titkos szavazással, ellenszavazat és tartózkodás nélkül választotta meg Szabó Lajost. A szavazás előtt az Országos Presbitérium személyesen hallgatta meg a rektorjelöltet. Senkinek nem volt kérdése arra nézve, hogy mit tett vagy nem tett a rendszerváltás előtt. A jelölt több mint három évtizedes szolgálata, először pécsi, vasasi segédlelkészként, később zuglói parókusként, majd teológiai tanárként jól ismert. A Luther Kiadó számos sikerkönyvének szerzője, illetve szerkesztője nem szorul rá arra, hogy hívatlan prókátorként igazolnom kellene sokoldalú egyházépítő szolgálatát.
Marad tehát a klasszikus latin kérdés: cui prodest? Kinek használt ez a bulvársajtónak csemegét jelentő „leleplezés”? Nem akarok semmiféle összeesküvés elméletet gyártani, de vajon kinek használt ez az „ünnepi” időzítés? Csak a hivatalos kinevezés után egy héttel, pünkösd ünnepe előtt két nappal lehetett, kellett megindítani az újabb „egyháztisztító” akciót? 
Így lett egyházunk honlapjának pünkösdi bombahírévé Szabó Lajos vallomása.
Hogy miért nem szólalt meg hamarabb? Igen, ez valóban súlyos kérdés! De nem csak Szabó Lajos, hanem egész evangélikus egyház megkerülhetetlen kérdése. Vajon egymást stigmatizáló, ítélkező egyházunkban olyan könnyű megszólalni?
A tényfeltáró bizottság azzal a reménységgel kezdte munkáját 2005-ben, hogy segíteni fogja a gyógyító emlékezést, a megszólalást, és megkíméli az érintetteket a világi média durván megalázó leplezéseitől. Erősen kérdéses, sőt kétséges számomra, hogy ez a tiszteletreméltó szándék mennyiben valósult meg, mennyiben valósulhatott meg.
A korábban használt bombapárhuzam ugyanis erősen sántít. Hiszen míg a tűzszerészek saját életüket kockáztatják mások megmentése érdekében, addig a tényféltárók mások életét, becsületét, jó hírét teszik kockára bizonytalan hitelességű dokumentumok feltárásával. Hiába a naiv szándék a teljes diszkrécióról, hiába a formálisan zárt ülés, hiába az úgynevezett titkosítás – mindez, sajnos, egyházunkban alig-alig működik. Beindult a felelőtlen listázás, ügynöközés, címkézés. „Első és második osztályú kollaboránsok” egyháza, illetve nemzedéke lettünk... Talán csak azért nincsen még végünk, mert akad néhány tiszta, igaz ember közöttünk?
Egy pillanatra sem vonom kétségbe a tényfeltárást kezdeményező és abban fáradozó testvéreink tisztességét és jó szándékát. Munkájuk eredményeként jelent meg a közel múltban a Luther Kiadó gondozásában a Háló című dokumentum- és tanulmánykötet, amely segíthet jobban megérteni az előző rendszer ördögi gépezetének működését.
De vajon mibe került ez a kötet egyházunknak? Természetesen nem az anyagi ráfordításra gondolok, hanem a lelki hozadékra. Milyen a tényfeltáró munka ötéves mérlege? Egyrészt tény, hogy begyűjtöttünk néhány piros pontot: mi vagyunk a legbátrabb történelmi egyház, aki elsőként kotort bele a közelmúlt szemétdobjába… Aki nem kíméli korábbi és jelenlegi vezetőit, püspökeit, teológiai tanárait, lelkészeit, hiszen a tények, az igazság forrása végre szabadon buzog a BM-irattárakban… Itt az idő…
Másrészt viszont fel kell tenni néhány fájó kérdést is. Vajon mindezek nyomán valóban tisztult-e egyházunk élete és szolgálata? Erősödött-e a kölcsönös bizalom vezetők és vezetettek között? Erőteljesebben hangzik-e a törvény és az evangélium szószékeinkről? Növekedésnek indultak-e pusztuló gyülekezeteink? 
Vajon, hány előrement szolgatársunk nevét, emlékét sároztuk be anélkül, hogy elmondhatták volna: mit, miért és hogyan tettek? Hány egyházáért elégett, elkopott, hozzánk hasonlóan gyarló és esendő lelkésztestvérünk életalkonyát keserítettük meg kiszivárogtatott sejtetésekkel, homályos feltételezésekkel, féligazságokkal?!
Vajon észrevétlenül nem a világ tematizált-e minket? Vajon nem a rettegve emlegetett korszellem mozgat-e már megint? Ki ne emlékezne, hogy öt éve a tényfeltárási folyamat nem belülről, hanem külső kényszerre, a világi sajtó és bizonyos politikai erők nyomására indult meg. Azóta is keveredik benne a tisztességes, de naiv purifikátori vágy a személyes sértettséggel, revansvággyal, valamint éppen aktuálisnak vélt egyházpolitikai és politikai ambíciókkal, érdekekkel...
Mindez vajon kinek az érdeke, kinek használ? Cui prodest?
Az őszinte válaszért mindenkinek személy szerint kell megküzdenie. Ebben segíthet minket a pünkösdi ének fohásza: „Pünkösd legyen vétkeink igaz tükre – Tisztítsd meg népedet, Szentlélek Isten!”