Anyaszívű apa
Létrehozás:
2008. november 12., 09:56
Legutolsó módosítás:
2008. november 12., 10:00
A bölcsődei csoportszoba ajtaján sétál kifelé Józsika apukája, és ahogy kanyarodik ki az ajtón, mosolyogva int egy másik asszonynak, aki a másik csoportban hagyta gyerekét és épp annak a szobának az ajtaját teszi be maga mögött.
A gyermek
- Nálatok is ma lesz fotózás? – kérdezi tőle az asszony.
- Aha, a gyerekre ráadtam a szépruháját – kacsint oda a férfi.
- Az nálad mi? – nevet fel a nő, látszik, régóta ismerik egymást, talán egy környéken nevelkedtek, onnan ez a haveri viszony.
- Hát, ahogy illik, vászon nadrág, fehér ing, lakk cipő. Sukár csávó lett, majd a képen megnézed.
- Az én lányom is ruhát kapott. Meg csatot a hajába.
- Ja, képzeld, Enikő felhívott… - a férfi hangja elszomorodik kicsit.
- Csak nem! Eszébe jutott a fia?
- Aha, megkérdezte, mit vegyen a gyerek második születésnapjára.
- És mit mondtál?
- Hogy semmit…
- Tudod, nem mindenkiből lesz anya, aki szül – mondja a lány neki, szomorú hanglejtéssel, ámde érezhető, hogy megveti az efféle anyákat.
- Tudom. Mi is tizenegyen voltunk és mindünket eldobtak.
- Látod. De milyen anya az ilyen? Az nem anya!
- Hát nem, de én a gyerek apja vagyok! – teszi hozzá büszkén a férfi. – Én sosem fogom Józsikát eldobni, nem azért csináltam. Nekem kemény életem volt. Háromévesen már a mágyóban ünnepeltem a születésnapomat. Igazából, amikor bekerültem, még csak négyen voltunk testvérek, aztán anyám szülte sorba a gyerekeket, mindet az intézetnek. Nekem szerencsém volt, mert hamar nevelőszülőkhöz kerültem.
- Tudom, a Mari néniékhez – teszi hozzá a lány. – Ők aranyosak. A legjobb romás pörköltet csinálja a környéken.
Felnevet. Összemosolyognak a férfival.
- Látod, na, ő is cigányasszony, mégis a saját négy gyerekén kívül még kettő másik gyereket nevelt – tér vissza az anyakérdésre az asszony.
- Jó, a férje magyar volt. De ő is állami gondozott volt, csak megfogadta, hogy ha kikerül és családja lesz, kivesz két gyereket. Ezek voltunk mi az Évával – sorolja gyorsan, egy szuszra. - Nevelőapám vitte valamire, és bennünket is arra sarkalt, hogy mindenekelőtt a tisztességes utat járjuk. Nem voltam mintagyerek, meg is kaptam a jussomat, ha rosszalkodtam, de neki köszönhetem, hogy most itt tartok. Ha igazi szüleim neveltek volna fel, nem lenne se szakmám, se munkám. Ezért is a magam részéről foggal-körömmel küzdök azért, hogy bár az Enikő egy ilyen céda és semmit nem foglalkozik a gyerekkel, a Józsika mégse kerüljön olyan helyzetbe, amilyenbe én kényszerültem. Mert minden törődés és szeretet ellenére nehéz eldönteni, hová is tartozol igazán. Hányan akadtak, akik felemlegették, hogy mágyós vagyok. Sokszor ökölbe szorult a kezem, de nevelőapám tanácsára mindig visszafogtam magam. Azt azonban megfogadtam, hogy az én fiamon nem lesz ez a bélyeg. Én felnevelem őt, ha kell egyedül, bármi áron.
- Aha, a gyerekre ráadtam a szépruháját – kacsint oda a férfi.
- Az nálad mi? – nevet fel a nő, látszik, régóta ismerik egymást, talán egy környéken nevelkedtek, onnan ez a haveri viszony.
- Hát, ahogy illik, vászon nadrág, fehér ing, lakk cipő. Sukár csávó lett, majd a képen megnézed.
- Az én lányom is ruhát kapott. Meg csatot a hajába.
- Ja, képzeld, Enikő felhívott… - a férfi hangja elszomorodik kicsit.
- Csak nem! Eszébe jutott a fia?
- Aha, megkérdezte, mit vegyen a gyerek második születésnapjára.
- És mit mondtál?
- Hogy semmit…
- Tudod, nem mindenkiből lesz anya, aki szül – mondja a lány neki, szomorú hanglejtéssel, ámde érezhető, hogy megveti az efféle anyákat.
- Tudom. Mi is tizenegyen voltunk és mindünket eldobtak.
- Látod. De milyen anya az ilyen? Az nem anya!
- Hát nem, de én a gyerek apja vagyok! – teszi hozzá büszkén a férfi. – Én sosem fogom Józsikát eldobni, nem azért csináltam. Nekem kemény életem volt. Háromévesen már a mágyóban ünnepeltem a születésnapomat. Igazából, amikor bekerültem, még csak négyen voltunk testvérek, aztán anyám szülte sorba a gyerekeket, mindet az intézetnek. Nekem szerencsém volt, mert hamar nevelőszülőkhöz kerültem.
- Tudom, a Mari néniékhez – teszi hozzá a lány. – Ők aranyosak. A legjobb romás pörköltet csinálja a környéken.
Felnevet. Összemosolyognak a férfival.
- Látod, na, ő is cigányasszony, mégis a saját négy gyerekén kívül még kettő másik gyereket nevelt – tér vissza az anyakérdésre az asszony.
- Jó, a férje magyar volt. De ő is állami gondozott volt, csak megfogadta, hogy ha kikerül és családja lesz, kivesz két gyereket. Ezek voltunk mi az Évával – sorolja gyorsan, egy szuszra. - Nevelőapám vitte valamire, és bennünket is arra sarkalt, hogy mindenekelőtt a tisztességes utat járjuk. Nem voltam mintagyerek, meg is kaptam a jussomat, ha rosszalkodtam, de neki köszönhetem, hogy most itt tartok. Ha igazi szüleim neveltek volna fel, nem lenne se szakmám, se munkám. Ezért is a magam részéről foggal-körömmel küzdök azért, hogy bár az Enikő egy ilyen céda és semmit nem foglalkozik a gyerekkel, a Józsika mégse kerüljön olyan helyzetbe, amilyenbe én kényszerültem. Mert minden törődés és szeretet ellenére nehéz eldönteni, hová is tartozol igazán. Hányan akadtak, akik felemlegették, hogy mágyós vagyok. Sokszor ökölbe szorult a kezem, de nevelőapám tanácsára mindig visszafogtam magam. Azt azonban megfogadtam, hogy az én fiamon nem lesz ez a bélyeg. Én felnevelem őt, ha kell egyedül, bármi áron.
