A hópelyhek evangéliuma – Bibliai és irodalmi tűnődés a hóról

A havazás mutathatja szép és vonzó arcát, ám tűnhet ijesztőnek és félelmetesnek is. Mindkettőre találunk példát a zsoltárokban. Az előbbire: 

            Olyan havat ad, mint a fehér gyapjú,

            olyan deret szór szét, mint a hamu (Zsolt 147,16), 

Az utóbbira pedig: 

            Dicsérjétek az Urat, ti földiek,

ti tengeri szörnyek, az egész óceán!

            Tűz és jégeső, hó és köd,

            parancsát teljesítő szélvihar… (Zsolt 148,7-8) 

A következő mondat pedig aligha a Közel-Keleten síelni vagy extrém sportra vágyók kíváncsiskodása, hanem a prófétaköltői kérdése: 

            Eltűnik-e a hó a Libánon sziklás tetejéről? (Jer 18,14a)

 A Példabeszédek szerzője sem igazán ismert olyan fogalmakat, mint globális felmelegedés, klímaváltozás és hasonlók, ezért aztán teljes természetességgel fogalmazta meg a következő alapigazságot: 

            Mint hó a nyárhoz és eső az aratáshoz,

            úgy nem illik az ostobához a dicsőség. (Péld 26,1) 

A derék asszonyt viszont ugyanúgy megbecsülték a régiek, mint ahogy ma tisztelettel tekintünk azokra, akik áldozatos életükkel gondoskodnak rólunk és családunkról: 

            „Nem félti háza népét a hóeséskor sem,

            mert egész háza népe meleg ruhába öltözött” (Péld 31,21). 

Mindazok pedig, akik ezekben a napokban keményen lapátolják a havat, nyilván mélyen igazat adnak Ézsaiás prófétának, amikor ő ezt állapítja meg: 

            Mert ahogy az eső és a hó lehull az égből,

            és nem tér oda vissza… (Ézs 55,10a). 

Viszont – hogy komolyra fordítsuk a szót -, a frissen hullott szűz hóról eszünkbe juthat az 51. zsoltár sokat idézett könyörgése:  

            …moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó (Zsolt 51,9b) 

A nagy havazásban van még időm, ezért még a XX. századi magyar irodalom néhány alakját hívom segítségül. Ady Endre 1914-ben írott verse, a Mag hó alatt bibliai ihletésű utolsó versszaka a próféták, Jézus és Pál apostol (Ézs 55,10; Ez 17,5: Mt 13,38; 1 Kor 15,37) képvilágát idézi meg: 

            Most tél van s szegény mag-magam

            Megnémítva és behavazva

            Rendeltetés hitével

            Őrzöm meg tavaszra

            Igazimnak sarjadásáig. 

Pilinszky Jánosnak van egy zavarba ejtő oratóriuma, a Síremlék. Ebben a Medve megrendítő szavakkal fejezi ki gyászát egy meg nem értett és megölt Nő felett: „A szemgödröm mélyén ások neki sírhelyet. S ha ez se lesz elég, csukott szemem alatt melengetem tovább. S ha ez se lesz elég, belekapaszkodom egy fába, és tőle kérek tanácsot és erőt.” Majd pedig – a darab legutolsó mondataiban – a kegyelem és megbocsátás metaforájaként használja a havazást: 

A tél megígérte, hogy idén is eljön. Hát legvégül is bízzunk ebben az ígéretben. Hogy végül is minden és mindenki fehér lesz, egyenletesen fehér. Egyszóval: gyönyörű és semmilyen. Ámen. 

Hasonlóan szakrális jelentést kap a hó a közeljövőben nyolcvan eszetndős Csoóri Sándor költészetében. Sokat idézzük a Hó emléke című vers záró sorait: „hó, hó, mintha egy katedrális vakolata / hullna csöndben”, ám érdemes az összefüggésekre is figyelni, és megértjük a havazás transzcendenciáját:  

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna -
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben. 

Csak utalok egy költő házaspár – Nagy László és Szécsi Margit – egy-egy versére, amelyben a havazás és a behavazott állapot ugyancsak mélyértelműen jelenik meg. Nagy László így kezdi A havazás árnyéka című versét:

            Most hó szakad ágyékodba,

            torkodba is öregem, hó,

            és lepkéivel aortáidat                    

            hó csempézi márványosan.

            Megdermed a tituszi vér

            a hó ottománja ha jő,

            ha koponyádat hó sujtása

            zászlózza föl, míg fogaid

            hóba üti hó, míg habod is

            hegyen-völgyön ellepi a hó  

Szécsi Margit Megbolondult nyárban című verse pedig egyetlen rövid kiáltás Istenhez, miközben a jóságot keresi a megfagyott világban: 

Most fagyasztottál meg, istenem!
Szép havas páncélod szívemen
nem is olvad pénzért, bagóért,
de igen egy tikkadt jószóért.

A végére hagytam a kortárs erdélyi költő, Farkas Árpád Alagutak a hóban című, mai egyházi és társadalmi helyzetünkben rendkívül aktuális versét. A vers elején a vad havazás az ítélet metaforájaként szerepel 

Havaztam volna magam is - de lám, hogy megeredt!
Hatalmas, vad pelyhekben hull a hó a szülőföld felett.
Térdig, derékig, torkig ér,
suttogva fojtogat,
parázna habzás lepi el
a toronygombokat

Ezt követően aztán az egymásra találás vágya fogalmazódik meg: ember és ember találjon egymáshoz utat, a hókupacokon keresztül is. A jóérzés az, ami olvaszthatja a havat, és segítheti az egymásra találást:  

Alagutakat a hóban!

Milljomnyi egymást kereső utat!
Itt a szívdobogás is havat olvaszt,
s álmok keringnek
az öröm és kín
eltömíthetetlen járatain.
Városok, falvak szívhangja hallik,
kásásodik a tél tömött fehérje,
okos szenvedély, kétkedő hit,
működtessétek egymást kereső
tekinteteink
lézereit!           

A vers végén aztán megfogalmazza Farkas Árpád azt a reményét, hogy eljön majd az idő, amikor „nem a fagy bandái zenélnek”, hanem az olvadás után vége lesz a kényszerű hallgatásnak, és örömben, táncban találnak egymásra az emberek: 

Hű szándék, mozdulat,
törékeny álom, didergő elme
ne éljen a hó húsában
örökre elkeverve.

S ha majd e mennyei vatta szánkból kifordul,
s nem a fagy bandái zenélnek,
viduljon taposó táncra a láb,
olvasszon világ-nagy termeket
körénk az Ének.   

Hóban botladozva vagy éppen csúszkálva mindannyian átélhetjük a bibliai szerzők és a költők által rögzített élethelyzeteket, azonosulhatunk a különböző metaforákkal. Zárásképpen csak az első és az utolsó szemelvényt szeretném felidézni. Egyrészt igaz, hogy Isten az, aki megparancsolja a hónak, hogy hulljon a földre, másrészt nekünk lehet, nekünk kell alagutakat fúrni a hóba, hogy egymásra találjunk.  

Szeretem a telet. A hópelyheknek is van evangéliuma.