„Mégis szeretem ezt az ünnepet...!” – Halottak napi töprengés
Szeretem a halottak napját, fájdalmasságával együtt szeretem. Biztos vannak, akik a tennivalót látják benne, és fontos számukra, hogy ilyenkor rendbe tegyék szeretteik sírját, megtisztítsák a köveket, elrendezzék a virágokat. Igen, erre is szükség van. Van, akit szokás hajt ki a temetőbe, jön a család, hát velük jön ő is. Jó, hogy így tesz. Szöveg: Heinemann Ildikó
Remélem, hogy mindenki, aki ezekben a napokban megfordul a temetőkben, aki az emlékezés jeléül egy-egy elment szerettének a sírjára helyez virágot, koszorút, vagy meggyújt egy mécsest, egy gyertyát, annak van ideje megállni, töprengeni is, elgondolkozni saját életén, eltűnődni saját halálán. Tudom, hogy fájdalmas ez nap, hiszen nem lehet érzelmek nélkül megállni egy sírnál, nem lehet hiányérzet nélkül emlékezni arra, akit annyira szerettünk, és már nincs közöttünk.
Mégis szeretem ezt az ünnepet.
Ahhoz, hogy megszeressem a halottak napját, mint ünnepet, nagyban hozzájárultak a szüleim. Emlékszem, amikor négyen kisétáltunk a temetőbe. Sose mentünk autóval. Mindig ráértünk sétálni a temetőhöz vezető lombjukat hullató, nagy öreg késő őszi gesztenyefasor alatt. Lassan, egymásba karolva, vagy egymás kezét fogva mentünk, és emlékeztünk azokra az emberekre, őseinkre, rokonainkra, akiket mi gyerekek nem is ismertünk, nem ismerhettünk Sose beszélgettünk olyan őszintén az élet és a halál kérdéseiről, mint akkor. Akkor tettem fel leggyakrabban a kérdést: Anya, apa, mi lesz velem, ha meghalok? Félelmemben, kétségeimben jól esett belekapaszkodni a szüleimbe, mert akkor ők biztos pontnak látszottak az életemben. Biztonságot adtak. Ma már tudom, nem ők adnak biztonságot számomra, hiszen ugyanolyan halandók, mint én vagyok. Csak gyerekként láttam őket nagynak.
Szeretem a temetőket, és a temetéseket is, mert itt és akkor, ha gyászolunk, ha emlékezünk, megérinthetők vagyunk. Itt éljük át kiszolgáltatottságunkat, az elkerülhetetlen halál pedig egyformává tesz bennünket. Itt éljük át azt, hogy amit összegyűjtöttünk az életbe, azt nem vihetjük magunkkal a másik oldalra. Itt jobbak vagyunk, mert rájövünk, hogy mi a fontos, mi a legfontosabb az életünkben.
Itt megérinthetőek vagyunk. Itt elérhet és megérinthet bennünket az Isten. Az elmúlás, és az emlékezés fájdalmában, kibe kapaszkodhatnánk? A szüleinkbe? Akik ugyanolyan halandók, mint mi? Lehet, hogy már az ő sírjukra hozzuk ki a virágot most. A gyerekeinkbe, akik egy ideig belénk kapaszkodnak, aztán kiábrándultan keresnek más biztonságot maguknak?
Én nem találtam más biztonságot, csak a szabadító Istent. Miközben emlékezem, gyertyát gyújtok, hozzá fohászkodom, róla éneklem Händel dallamára:” Győzelmet vettél, ó feltámadott…”.
