„Halottja van mindannyiunknak...”
„...hisz percről-percre temetünk.” Halottak napja... ez az elnevezés mindig is egy kicsit zavarba hozott. Felkavaró birtokviszony... Nem, ez a nap talán inkább az élőké, és az el nem múló emlékezeté. De ez sem jó, mert az emlék kopik, fakul, megmásul, míg a szeretet: az él, az marad, az örök. Ami szeretteinkhez, halottainkhoz fűz, akik számunkra – s ez is ugye milyen ellentmondás – élnek. Nekem legalábbis, vannak perceim, ritka-ajándék ébrenléteim vagy inkább álmaim, amikor eltűnik a határ a két világ között. Az élőknek, igen, nekünk van szükségünk arra, hogy szeretteinket, akik már nincsenek közöttünk e földi lét dimenzióiban, egészen valóságosan és konkrétan emlékezetünkbe idézzük, felkerekedjünk, meggyújtsunk egy mécsest, és erősen, erősen rájuk gondoljunk. Mert „ma ünnep van, ma sírhatunk.” (Ady Endre: Halottak napján című verséből - 1899. november 1-jén vetette papírra ezt az annyira „adys” költeményt – való iménti és a címbeli idézet is.) – Kőháti Dóra írása. Megjelent: Evangélikus Élet, 2009. 11. 01.
Igen ám, de a „rájuk gondolás” sosem fájdalom nélküli. Mert a hiányérzet, a „már nincs itt” érzés egy szóba tömörítődik: miért? S ez a miért kinek megválaszolatlanul visszapattan a levegőből, a házak faláról, az égbolton úszó novemberi felhőkből, kinek pedig – megadatik az a kegyelem, hogy – a lelkében megnyugvást adó válasz formálódik.
S ez azért nem mindegy, mert az évnek ebben az egy napjában, halottak napjában, egy kicsit ott van mindaz, amit egész évben, egész életünkben gondolunk.
A reménységünk, a hitünk, a kapaszkodóink, az értékek és azok sorrendje, Istenhez, szeretteinkhez, önmagunkhoz való viszonyunk. A miért ugyanis messzire vezet, az életünk értelmére, hiszen nekünk is meg kell majd halnunk, de felveti azt a kérdést is – ez is fájdalommal teli –, hogy elhunyt szeretteink vajon életüknek azon a pontján távoztak-e, amikor „ideje volt”?
Thornton Wilder írja a Szent Lajos király hídjában: „Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.”
A Pulitzer-díjas könyv a XVIII. századi Peruban játszódik. „Péntek délben, 1714. július 20-án, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak.”
Az – állítólag mélyen vallásos – író arról próbálja meggyőzni olvasóját: egyikük halála sem volt véletlen: a Gondviselés intézte így, mert életüknek ezen a pontján „megértek a halálra”. A szereplőket látszólag a véletlen sodorja ugyanarra a helyre életüknek e válságos, végső pillanatában. Nemzedékeket összekötő érvényű gondolatok ezek.
„Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg.”
Ez azonban még nem bizonyosság, csak halvány remény... Hat álló esztendeig kutat a regény hőse, Juníper atya, a pap, hogy végül kimondhassa: „...a verébfinak se hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené.” Azaz, mindegyikük élete befejezett egész volt.
Kezdhetjük s végezhetjük kutakodásunkat bárhol, az isteni gondviselést akkor ismerhetjük fel élet és halál dolgaiban, ha a dolgok egyetlen értelmeként megvilágosodik a szeretet. A könyvben nem az az érték, ami le van írva, hanem az, amit kiolvashatunk belőle.
Wilder valamit nagyon tudott, amit halottak napján, az évnek ezen a sötétségbe tartó, a hideg ég alatti reménytelenségben lelkünk derűjét könnyen összezavaró órában azért mégis, talán mi is kapisgálunk:
„Érezhetjük, hogy minden emberi lény, aki valaha élt, ma is él. Minden idő jelen idő egyszer... Sok nehézség meg fog majd oldódni, ha a világ ráébred, hogy mindannyian összetartozunk, mint az egyetlen lakott bolygó népe.”
