„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”
„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” - mondja Jézus az evangéliumokban. Találó aforizma ez, amolyan jézusi bon mot. Akárcsak az olyan, ugyancsak szellemes mondatok, mint hogy „vak vezet világtalant”, vagy „miért nézed a másik szemében a szálkát, amikor a tiedben gerenda van”. Meghökkentőek és szemléletesek ezek a képies kifejezések. Kérdés azonban, hogy jól értjük-e őket. A „császárnak, ami a császáré – és Istennek, ami az Istené” mondatot többnyire az engedékenység összefüggésében szokták idézni. Szinte egy lapon azzal a mondással, hogy a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Tudjuk pedig, hogy ebből sokszor az lesz, hogy a káposzta az utolsó torzsáig elfogy, viszont szegény kecske is éhes marad. Dr. Fabiny Tamás püspök áhítata. Elhangzott a Vasárnapi Újság Lélektől lélekig rovatában, 2009. 09. 13-án.
Jézus sem arra bíztat, hogy egyenlő arányban szolgáljuk a földi és a mennyi hatalmat.
Ennek megértésére idézzük fel az evangéliumi helyzetet. Egy írástudó kelepcét akar állítani Jézusnak, és megkérdezi, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem. Igazi csapda-kérdés ez. Ha Jézus igennel felel, akkor azonnal az a vád éri, hogy ő kiszolgálja az elnyomó pogány hatalmat. Ha viszont nemleges a válasza, akkor a forrófejű lázadókkal kerül egy táborba, akik az adófizetés megtagadásával is kifejezésre juttatták, hogy illegitimnek tekintik a rómaiak hatalmát. A provokáló írástudó büszke lehetett kérdésére, és azt vélte, hogy arra Jézus egyszerűen nem adhat jó választ. Pestiesen szólva, ha van sapkája, az a baj, a nincs, akkor az.
Ám figyeljük, mit mond – és mit tesz – Jézus. Először is ezt kéri: „Mutassatok nekem egy adópénzt”, mire azok elővesznek egyet. Ezzel máris helyzeti előnybe kerül, hiszen kiderül: nála nem volt ilyen pogány érme, az őt provokálóknál viszont igen. Majd megkérdezi: „Kinek a képe van ezen a pénzdarabon?” „A császáré” – felelik”. Erre hangzik el a viszontválasz: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré.” Vagyis ha ő veri a pénzt, ha övé a hatalom, akkor joga van adót szedni. Majd rögtön hozzáteszi: „és adjátok meg Istennek, ami az Istené”. Ezzel máris átlépte a csapdát, ám itt korántsem ér véget a jézusi tanítás. Mindenki tudta ugyanis, hogy a Biblia legelején az áll, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert. Vagyis a pénzen ott a császár képe, ezért ha nagyon akarja, vegye azt el, szedje be az adót. Ám az ember, mint olyan – teljes egzisztenciájával – Isten képmása. Vagyis az emberségemet Istennek kell felajánlani, őt teljes odaadással kell szolgálnom.
Ez pedig már nem a kecske és káposzta esete. Nem is a „fifty-fifty” kétes értékű bölcsessége. Hanem azt tanítja Jézus, hogy a keresztény ember egy adott földi közösség tagjaként, hogy úgy mondja, állampolgári felelősséggel tartozik. Ám ennél sokkal erősebb az a kötelék, amely őt, Isten képmását, teremtőjéhez láncolja.
