Várszegi Asztrik: Nem a középkorhoz kötjük a köldökzsinórt

– A II. Vatikáni Zsinat óta van érvényben, hogy a monasztikus rendek elöljáróit, az apátokat bizonyos időközönként a rendi káptalan megerősíti hivatalukban. Mi az apátválasztás eredeti hagyománya és mi indokolta annak megváltoztatást?

– Ősi hagyomány a szerzetesrendeknél, így a Szent Benedek reguláját követőknél is, hogy az atya jogú szemlélet érvényesül. Ez azt jelentette, hogy egy apátot élete végéig választottak meg. Egy kivételt tudok a történelemben, a 17. századi Franciaországban a maurinusok nem választottak apátokat, csak perjeleket és így ezek szolgálati ideje rövidebb volt. Egy felgyorsuló korban a vezetésnek is frissességre van szüksége, ez a gyakorlati szempont áll a változtatás mögött. A II. Vatikáni Zsinat után igyekeztek több dinamizmust vinni a közösségbe azáltal, hogy az apátválasztás szabályait módosították.. Több gyakorlatot is ismerünk, van ahol 6 év után, másutt 12 év után választanak újra. 

– Önt ebben az évben újabb kilenc évre erősítették meg hivatalában. Mi a magyar gyakorlat?

– A Magyar Bencés Kongregáció 1971-ben újította meg konstitúcióját. Úgy határoztunk akkor, hogy fenntartjuk az ősi elvet, az apát szolgálati éveit nem korlátozzuk, de a szolgálati időt kilenc éves periódusokra osztjuk. Ez megítélésem szerint nagyon jó megoldás. Az apát is felállhat, mondván, köszönöm testvérek, belefáradtam, de a közösség is azt mondhatja, köszönjük, új elöljárót akarunk. A kilenc év elég, hogy az apát megmutassa, tud-e a közösségért érdemben dolgozni. Közel 18 évet töltöttem el hivatalomban és most ismét bizalmat kaptam rendi testvéreimtől.

– Többször hangsúlyozta, hogy a következő időszak feladata, a közösség megőrzése, építése, erősítése.

– Folyamatosan tudatosítani kell, hogy nagy történelmi váltást éltünk át. Ez a magyar bencéseket érintve azt jelenti, hogy az 1950-ig tekintélyes közösség bár létezhetett a kommunista idő alatt, de erőben, lélekben és számban is kivéreztettünk. Nem írom ezt teljesen a diktatúra számlájára, mert a nyugat-európai fejlődést látva a szekularizáció más módon, de ugyanezt elvégezte. Az egykori 300 fős közösség mára kevesebb mint 100 főre csökkent. Sokan vannak az idősek, ők sajátos, szeretetteljes bánásmódot igényelnek. Nem léphettem volna be a rendbe, ha ők nincsenek. Az én nemzedékemből a közösségben kevesen vagyunk, hiszen már a szocialista numerus clausus törvénye alá estünk. Ami az utánpótlást illeti, tudni kell, hogy egy szekularizált világ soha nem keresztény párti. Az utánpótlás ezért várhatóan nem lesz nagy létszámú. Ugyanakkor a szekularizáció elmélyíti a szerzetességet, hiszen tudatos munkát kíván, hogy fennmaradjon. Megőrizni a hitet, szerzetei hivatásunkat és a közösséget, ezt látom nagy kihívásnak. A modern világ áthatja életünket, de erre nem az a válasz, hogy be zárkózunk. Ellenkezőleg, nyitottnak kell maradnunk, Mindaz, ami rendelkezésünkre áll, eszköz, nem a végső cél. Ha ezt megtanulja a közösség, az egyén, akkor nincs mitől félnie.

– Milyen ma az érdeklődés a fiatalok részéről?

– Mint ismeretes, két iskolánk van. Meggyőződésem, hogy minden bencés diáknak megfordul a fejében, hogy köztünk maradjon. A fiatalok azonban – főként önmagukat illetően – annyira tájékozatlanok, annyira nem ismerik magukat, hogy ezt a lépést egyre ritkábban teszik meg 18 évesen. Nagyobb az érdeklődés – ebben trendváltás figyelhető meg – az első diploma után, amikor keresik hivatásukat, életük irányát, akkor fordulnak hozzánk. A mostani fiataljaink 25 éven felüliek. Ők tudatosabban, nagyobb érettséggel keresik hivatásukat, ami mind a közösségnek, mind az egyénnek hasznára válik.

– Minként határozta meg magát a rend ebben az új korszakban?

– Az iskolai nevelés alapfeladata mellett olyan csatornákat kerestünk, ahol időszerűek tudunk maradni. Ezt rendtársaimmal együtt nagyon tudatosan vállaltuk. Nem a középkorhoz kötjük a köldökzsinórt, hanem Istenhez és a szerzetesség gyökereihez, valamint a mához, és ezzel a jövőt próbáljuk szolgálni. Több síkú kommunikációban igyekszünk élni a környezetünkkel. Egy szisztémában élünk és ugyanazzal a nyitottsággal, spontaneitással, egyszerűséggel, őszinteséggel próbálunk közeledni a diákjainkhoz, a hívekhez és az idejövő idegenekhez. Így ágyazódtunk bele a magyar társadalomba. Visszatérve konkrétan az előbb említett csatornákra: egy szerzetesközösség lendületesen mozgó szellemi szabadcsapat, ez Pannonhalmára tökéletesen igaz. Van folyóiratunk, a több mint tíz éves Pannonhalmi Szemle. Igényes lapot igyekszünk készíteni azzal a céllal, hogy a kultúrában párbeszédet folytassunk a szekularizált világgal. De rendezvényeinkben is erre törekszünk, az Arcus Temporum Művészeti Fesztivál a kortárs művészet közelebb hozása egy kolostor életéhez. A Bencés Kiadóban olyan könyvek is megjelennek, amelyeket más katolikus kiadók talán túl progresszívnak találnak, de gondolatviláguk jelen van az Egyházban, főként Nyugat-Európában.

Monostorunk vállalkozásai is csatornákat jelentenek. Olyan rétegekhez jutunk el, akiket soha nem találnánk meg másként. Gondolok a turizmusra, a borászatra, az apátsági termékeinkre. Számunkra mindig egyértelmű, hogy ez evangelizáció is. Nem az evangélium ráerőltetése a munkatársainkra, hanem az Istent követő élet felkínálása az együttmunkálkodás keretében., .

– Az ideérkezők a legapróbb részletig, igényesen rendezett és szép környezetet, épületet ismernek meg. Mit közvetítenek Önök ennek segítségével?

– Egyszerű a kiindulás: „álljatok készen arra, hogy a reménységetekről kérdeznek”. Nyitottan és befogadásra készen várjuk a vendégeket, akiknek rálátást adunk, hogy mindennek két gazdája van: az Isten, mert ez Isten háza, és a bencések, akik gondos gazdákként törődnek a házzal. Betekinthetnek életünkbe és ennek kapcsán Istenről és a szerzetességről beszélünk. Az apátság történelme egyik oldalról óriási érték, másrészről izolál, elválaszt bennünket az emberek életétől. Segítség, hogy nem csak egyházi intézményekben szereztük diplomáinkat, iskoláink révén folyamatos, élő és egészen természetes kapcsolatban vagyunk a külvilággal.

– Mennyire nyitottak az emberek ennek befogadására?

– Három típusú vendég érkezik hozzánk. A turistáknak úgy akarjuk bemutatni a kolostort, hogy megnyíljék a tekintetük a spiritualitás értékekre. A zarándokok szent helyre jönnek, a csendet, imádságot, lelki vezetését, beszélgetést keresik. Ennek is megpróbáljuk megteremteni a feltételeit. Nem gondolom – mindenféle kortárs kritika ellenére sem –- hogy a ma embere kevésbé lenne vallásos, hogy ne lenne igénye a vallás nyújtotta válaszokra. Van igény, de nem biztos úgy, ahogy az egyház gondolja. Nekünk kell elébe mennünk, és nekünk kell törekednünk arra, hogy megtaláljuk a szót, a hangot az érdeklődőkkel. Talán úgy érzékeltethető, amiként az édesanya figyeli a gyermekét, és érzi, valami nyugtalanság uralkodik el benne, valamit nagyon ki akar mondani, de nincsenek szavai, csak töredékgesztusai vannak. Gyakran felrójuk, hogy az Internet mennyi rossz lehetőséget hordoz, de hozzátenném, mennyi jót is. Sokak bízzák anonim módon, nagy bizalommal a világhálóra gondjaikat és egyszerű, hívő választ adhatok a megkeresésekre. A tömegkommunikáció korszakában, mikor elárasztja az embert az információ, a legkevesebbet tud magáról, a lelkéről, a saját értékeiről, ezen a csatornán keresztül is hirdethetjük az Örömhírt.

– A rendszerváltás rengeteg új feladatot hozott a rend éltébe. Min van ma a fő hangsúly?

– Az iskola, oktatás maradt továbbra is a legfontosabb vállalásunk. Ez következik a magyar bencés hagyományból. Ugyanakkor erősebb egzisztenciális bizonytalanság mellett kell dolgoznunk. A Magyar Katolikus Egyház a normatív és kiegészítő támogatásokra alapozta az újraindult iskolarendszerét és így vállalta az oktatást. Ma látszik, hogy a kormány vonul vissza az oktatás finanszírozásából, és ezen a területen is erősödik az üzleti szemlélet. Gyakran felmerül az aggodalom bennünk, vajon képesek leszünk-e megtartani az iskoláinkat.

Az egyház természeténél fogva közösséget képző és megtartó kultúrát közvetít, gondoskodik az öregekről, betegekről. Küldetéséből adódik, hogy számtalan olyan jót megtesz, ami nagyon fontos a ma társadalma számára. Aki nagyon el akar minket kötelezni, az is rövid látó, aki pedig nélkülünk akarja a jövőt elgondolni, nem minket rövidít meg, hanem az emberi közösséget.

– Iskolák között nagyon erős a verseny, mi az, amiben az egyházi iskola többet nyújthat?

– A hitből fakadó és hittel motivált életből fakad a fegyelem és a szorgalom is. Ezek alappillérei a katolikus iskolának. A motiváció a lényeges, mit miért csinálok. Ha van istenszeretet, ha valaki megtapasztalta az Isten jóságát, akkor elindul feléje. Ebből lesz a közösség, továbbá még nagyon sok minden adódik ebből. Formák, klisék eltanulhatók, amik alapján az ember viselkedni tud. Az elit iskolában, ha okos, akkor még tanul is, de ez nem minden.
Azt is látjuk, hogy minden oktató-nevelő munka egyfajta krízisben van, ennek van lelki, erkölcsi vetülete. A gyerekek társadalmi és kortárs nyomás alatt vannak, a szülő megfeszül, hogy ellene tegyen, mégis sokszor alulmarad. Mit engedünk, mit nem, nagyon nehéz. Aki hittel és a felebaráti szeretet érzékenységével él ebben a világban, annak arra kell figyelni, hogy maradjon ideje találkozni Istennel, és tudatosan cselekedjék az adott pillanatban a környezete „szívó hatása” ellenében.