Mária mennybevétele nem csupán hittitok – főpapi szentmise Esztergomban

A homíliában az ünnep ősi eredetéről szólva a bíboros emlékeztetett: az egyházatyák részletesen írnak Mária mennybevételéről, erre már az V-VI. századból vannak példák. A régi keresztények a szóbeli hagyományon kívül a Szentírás szavát is szem előtt tartották. A Jelenések könyvének képét „És nagy jel tűnt fel az égen: Napba öltözött asszony, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból álló korona” (Jel 12,1). vonatkoztathatjuk magára az Egyházra, Krisztus jegyesére is, de ősidők óta látták benne a Boldogságos Szűz Mária képét is.

Beszédében Erdő Péter kitért arra is, hogy A Szent Szűz halálát, elszenderülését a keresztény művészet különleges módon ábrázolja. A régi ikonokon, Mária ágyon vagy ravatalon fekszik, de a lelkét jelképező fehér alakot, mely testét elhagyja, már Krisztus várja kézen fogva a mennyei dicsőségben. A sírok és ereklyék tiszteletének hagyománya is arról tanúskodik, hogy – bár mind Jeruzsálemben, mind Efezusban beszélnek a Szent Szűz sírjáról vagy temetési helyéről – a holttestét, a földi maradványait, a testéből származó ereklyéket sehol sem tisztelték, viszont az egyházatyák kora óta bizonyítható testestől való mennybevételének hagyománya. Ősi meggyőződéssel tette fel tehát a koronát XII. Piusz pápa, amikor 1950. november 1-jén Munificentissimus Deus kezdetű apostoli rendelkezésében dogmaként határozta meg Mária testestől való mennybevételének hitigazságát. Nem új hittételt alkotott tehát, hanem éppen úgy járt el, ahogyan az Egyház máskor is a történelem során. A hagyományban gazdagon megőrzött hitbeli örökséget világos formában összefoglalta.

Mária mennybevétele azonban nem csupán gyönyörű hittitok, amelyet csodálunk, hanem program is a saját életünk számára. Ő maradéktalanul teljesítette azt a küldetést, amire Isten kiválasztotta. Bár nem értette, hogyan lehetséges ez, bár a kereszt alatt úgy is érezhette, hogy Krisztus küldetése talán tragédiával végződött. Mégis hűséges maradt feladatához, és ezzel jutott el a legnagyobb kiteljesedésre és boldogságra, amely ember számára elérhető.

Nekünk is ezzel az alázattal kell keresnünk Isten akaratát a saját életünkben, családunk, Egyházunk, népünk életében, és ezzel a hűséggel kell megmaradnunk a felismert igazság és az elvállalt kötelességeink mellett. A főegyházmegye állandó diakónusai is hívó szót hallottak, ők is alázattal vállalkoztak Krisztus és az Egyház szolgálatára. A liturgia mellett a diakónusok küldetése a szeretetszolgálatra, a szegények, a betegek, a rászorulók segítésére is szól, mégpedig nem pusztán az emberi jóérzés szintjén, hanem magának az Egyháznak a nevében. A nős diakónus testvéreink az Egyház szándékának megfelelően az állandó diakonátust vállalták, erre szól a hivatásuk, melyet az Egyház közvetítésével kaptak, erre irányult képzésük és felkészítésük is – fogalmazott Erdő Péter, sok erőt, kegyelmet és örömet kívánva a főegyházmegye állandó diakónusainak.