Erdő Péter bíboros a Közel-Kelettel foglalkozó szinódusról

A szinódus mottója az Apostolok Cselekedeteiből való: „a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt” (4, 32). Az üléseken a maronita, a melkita, a szír, a kopt, az örmény és a káld autonóm keleti katolikus részegyházak püspökei vesznek részt, akik a római katolikus egyházzal teljes egységben állnak. Ma a Közel-Kelet katolikusainak abszolút többsége latin szertartású. A szinódus felszólalásokat tartalmazó része véget ért. Jelenleg a záró dokumentum készül, és a bizottsági munka a nyelvi csoportokban folyik. A rendkívüli szinódus célja kettős: erősíteni és biztosítani kívánja a Közel-Keleten élő keresztények egységét, és ennek alapján szeretné a reménységet, a kedvet erősíteni, hogy a keresztények a szülőföldjükön megmaradjanak.

– Bíboros úr, a szinódus központi témája: közösség és tanúságtétel. A két fogalom valójában mire vonatkozik?
– Két nagyon súlyos fogalomról van szó. Az egyik, a közösség, amely az egyház egységével is összefügg. Tudjuk, hogy a közel-keleti keresztények számos különböző egyházhoz, közösséghez tartoznak, amelyek etnikai jellegűek. Történelmi etnikai sokféleség jellemzi a régiót, még a katolikus egyházon belül is, tehát nem csupán a Kalkedon előtti egyházak és az ortodox egyházak sokasága, hanem a különböző rítusú katolikus közösségek nagy száma is. Ez egyrészt gazdagságot jelent, másrészt sokszor olyan helyzetet jellemez, amire az atyák közül többen is azt mondták, hogy etnocentrizmus vagy etnikai szemlélet az egyházon belül, ami nehezíti, hogy egy-egy országban, az amúgy is többnyire kisebbségben lévő keresztények vagy katolikusok egymással összefogjanak. Néhány évvel ezelőtt a Szentszék bátorította, sőt ezekben az országokban az összes katolikus püspöknek előírta, hogy a valamiféle közös tanácskozó szervet hozzanak létre azért, hogy legalább az állam és a többi vallási közösség felé bizonyos közös szempontokat képviseljenek. Ezekről azt halljuk és azt tapasztaljuk, hogy csupán többé-kevésbé működnek. Hasonlóképpen, sokszor fölmerül, hogy az egység szimbóluma lenne, ha legalább a katolikusok közösen tudnák, a Miatyánkot imádkozni, például arab nyelven. És kiderül, hogy van ugyan egy szöveg, amit bizonyos országokban elfogadott egy-egy konferencia, de azt egyik sem használja, legfeljebb különleges alkalmakkor, amikor egymással összejönnek. Ilyen szimbolikus dolgokban is látszik, hogy az etnikai széttagoltság akadályt is jelent. Vagy például, az Öböl országokban, ahol ősi, tősgyökeres keresztény lakosság nem igen él, rengeteg az ott dolgozó katolikus, akiknek nagy többsége latin szertartású. A Fülöp-szigetekről, Afrikából és más országokból érkeznek, vannak azonban köztük keleti szertartásúak is. A Szentszék minden rítus számára alapított két apostoli vikáriátust. A püspöki rangban lévő főpásztorok az összes ott élő katolikus gondját viselik, és kérnek, hívnak oda papokat, akik rítusuk, nyelvük szerint tudnák a közösségeket ellátni. Arányaiban a legkevesebb pap éppen a latin szertartásúaknak jut, pedig ott ők képezik a dolgozó emberek többségét. Rendkívül súlyosak a problémáik, például nem nyithatnak templomokat, továbbá plébánia alapításához külön engedély szükséges, amit általában nem kapnak meg. Nos, ilyen, a vallásszabadság vagy az emberi jogok területéhez tartozó nehézségekkel is találkoznak.

A másik a tanúságtétel. Sokan hangsúlyozzák, hogy nem egyszerűen a puszta életükkel kell tanúságot tenni, hanem missziós küldetésük van. Jézus korától fogva a keresztényeknek, ott a Közel-Keleten és mindenütt a világon, ki is kell mondaniuk az evangélium jó hírét. Természetesen vannak országok, ahol ezt rendkívül rossz néven veszik. Nagyon meg kell tehát gondolni, hogy ez milyen formában történhet, azonban magáról a kötelességről nem szabad megfeledkezni. Emelni kell, például, a hitoktatás színvonalát, tudatosítani kell a hitet, mert nem elég a keresztény híveknek azt tudni, hogy ők ehhez és ehhez a népcsoporthoz, ehhez és ehhez az etnikumhoz tartoznak, hanem a hitet tudatosan is vállalniuk kell. Jelenleg a régi, az őshonos keresztény népesség minden közel-keleti országban nagyon gyorsan csökken. Még a legkeresztényibb helyen, Libanonban is azzal a fontos kérdéssel néznek szembe, hogy vallási szempontból van-e értelme annak, hogy a szülőföldjükhöz ragaszkodjanak. Van, aki azt javasolja: ki kell dolgozni ennek a teológiai alapjait, hogy az ott lakó keresztény ember ne érezze szabadnak magát arra, hogy eladja a földjeit, az ingatlanjait és a nyugati világba menekül, hanem a szülőhazájához való kötelezettség lelkiismeretben is kösse őt. Mások azt mondják, hogy milyen jogon mondjuk a híveinknek, hogy maradjanak otthon, mikor azt látjuk, hogy esetleg még az életüket is veszély fenyegeti.

Rendkívül súlyos kérdés a szórvány nagy problémája is. A Közel-Kelet keresztényei közül ma már sokan élnek Európában vagy Amerikában, és az ő lelkipásztori ellátásuk is számos problémát vet fel. Vannak, akik azt igénylik, hogy a keleti egyházak joghatósága legyen az egész világra a kiterjesztve, abban az értelemben, hogy a helyi latin püspöknek semmi köze ne legyen ahhoz a három családhoz, aki a másik, keleti rítushoz tartozik. Ez önmagában, elméletileg elképzelhető, ha nem is hagyományos az egyházban, azonban egy, mondjuk, ötezer kilométerre lévő patriarkátus hogyan is tudná olyan messziről azt a néhány embert ellátni. Van olyan keleti szertartású püspök, akinek az egyházmegyéje egész Dél-Amerika. Vagy van olyan, az Egyesült Államokban élő, keleti rítusú püspök, aki húsz év óta tölti be ezt a tisztséget, és nyíltan megvallja, hogy az ő kisszámú, szórványban élő hívei közül nem kerülnek ki papi hivatások. A saját keleti egyháza pedig sohasem küldött neki papokat. Papok nélkül, munkatársak nélkül, világi segítők nélkül nem sokat tud végezni. Úgyhogy azt mondja, mégis inkább a helyi latin egyház az, aki, ha éppen birituális engedéllyel rendelkező papok segítségével is, el tudja látni ezeket a híveket. Szóval sokféle a szempont, sokszor egymással is ütköző tapasztalatok sorakoznak fel. Az biztos, hogy a tanúságtétel és a kifejezett misszió is szükséges, nem csupán a hallgatás tanúságtétele. Néhány országban azonban ez nagyon komoly külső akadályokba ütközik, ezek pedig már az emberi jogok és a vallásszabadság jogának a világába vezetnek.

– Az érintett maronita, melkita, szír, kopt, örmény és káld részegyházak az európai hívő számára különlegesnek számítanak, pedig a római katolikus egyházzal teljes egységben állnak.
– Ennek a történelem során, minden egyes közösség esetében vannak sarkalatos eseményei, amikor a kapcsolatot fölvették, amikor a püspökök egy csoportja elfogadta a pápa főségét. De vannak olyan közösségek, amelyek soha nem is szakadtak el a pápától. Ez vonatkozik különösen a libanoni maronitákra, akik a saját világukban éltek, és mivel a bizánci egyházzal sem volt túl szoros a kapcsolatuk, amikor Bizánc és Róma között a szakadás megtörtént, ők nem szakítottak a római egyházzal sem. Büszkén állítják, hogy ők mindig is katolikusok voltak. Továbbá, ahol vannak más szertartású, mondjuk nem maronita és nem latin rítusú katolikusok, mellettük általában ott van a hasonló rítusú ortodox közösség is, amelyik néha nagyon nagyszámú, és sokszor nagyon ellenséges a katolikus közösséggel szemben. Bizony, ezt a vidéket ilyen fajta etnikai és felekezeti érzékenységek is megosztják. Azután nagyon fontos ökumenikus és felekezetközi problémát vet föl a szekták érkezése. Ők tömegesen és nagy lendülettel terjesztik a hitet, ahogyan ők értelmezik, erre az iszlám társadalom a régóta ott élő és sokkal mérsékeltebb keresztény közösségek ellen fordul. Ilyen jelentségekről is hallunk.

– Bíboros úr Rómából Görögországba, Rodosz szigetére utazott, ahol október 18. és 22. között zajlik a II. Katolikus–Ortodox Fórum. Idén mi áll a tanácskozás középpontjában?
– Elsősorban az a feladatunk, hogy a hitükből fakadó erkölcsi és társadalmi cselekvések egyeztetésén fáradozzunk, tehát morális és az egyház társadalmi tanítását érintő kérdésekkel foglalkozzunk. Idén az állam és az egyház viszonyának teológiai alapjairól és ennek kapcsán hitünknek a közéletben, a nyilvánosság előtt való megjelenéséről lesz szó. Az európai ortodox egyházak mind képviseltetik magukat, és a Szentszék részéről is lesz néhány képviselő, tehát széles körű találkozónak nézünk elébe.

Az interjú elhangzott a Katolikus Rádió „Magvetés – hitéletünk krónikája” című műsorában, október 18-án 20 órától. (Szerkesztő Zimányi Ágnes), továbbá megjelent az Új Ember 43. (2010. október 24.) számában.