Egyházüldözés a Kádár-korszakban – A Magyar Kurír beszámolója a második napról
Budapest – A Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Evangélikus Egyház és a Magyarországi Református Egyház konferenciát rendez Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban címmel a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán május 6-án és 7-én. A Magyar Kurír csütörtökön és pénteken délelőtt volt jelen a rendezvényen. Az alábbiakban a pénteki nap összefoglalóját olvashatják. Forrás: Magyar Kurír
Kósa László egyetemi tanár (ELTE BTK) a budapesti református ifjúsági csoportok hatvanas évekbeli bomlasztásáról beszélt. Kiss Réka, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a református egyház 1956 utáni megtorlásáról és az utolsó református egyházi perről (1967) szóló előadásában kifejtette, hogy a kommunista hatalom úgy gondolkodott, hogy ha a protestánsokkal kiegyezik, akkor fel tudja őket használni a „klerikális reakció” legfőbb melegágya, a katolikus egyház ellen.
Bögre Zsuzsanna tanszékvezető (PPKE BTK) a besenyőteleki egyházüldözésről beszélt „mikrotörténeti megközelítésben”. Besenyőtelek egy nemesi, majd kulákfalu volt, ahol szinte mindenki katolikus volt. Az előadó arról beszélt, hogyan igyekeztek ellehetetleníteni a hittantanítást, hogyan próbálták megtörni a falut a kommunisták, eleinte kevés sikerrel.
Mezey András könyvtáros (SZTE) az egyházkorlátozás nem-állambiztonsági színtereiről és eszközeiről tartott előadást Csongrád megyére koncentrálva. Mint mondta, a szülőkkel megpróbálták elhitetni, hogy nem jó a kettős nevelés, tehát hogy otthon vallásosan nevelik, az iskolában meg szocialista módon a gyermeket, mert skizofrén lehet belőle, igazodjanak inkább az iskolához. A gyerek hittanra való beíratásáról „lépcsőzetes módszerrel” próbálták lebeszélni a szülőket: először a tanár, majd az igazgató, végül a tanács egy tagja igyekezett meggyőzni a keményfejűeket. A hittanár a hittanórán túl nem tartózkodhatott az iskolában. Volt, hogy a hittanár civilben pingpongozott más tanárokkal az iskolában, és amikor „rajtaütöttek”, kitessékelték az épületből, majd jelentették az esetet. Az 1964-es vatikáni megállapodás után viszont sokan úgy gondolták mind a hívek, mind a pártfunkcionáriusok közül, hogy ezek szerint lehet hagyni működni az egyházakat, hiszen felső szinten is kibékülés történt. A pártvezetőség azonban ezt „jobboldali opportunizmusnak” minősítette. A II. Vatikáni Zsinatot is úgy értékelték, mint amiben pozitív, hogy ezentúl kevésbé lesz tekintélyelvű az egyház, de a „közösségi egyház” koncepciójában viszont már potenciális veszélyt láttak, hiszen az vonzó volt, és könnyítette az evangelizácóit.
Fejérdy András (MTA Történettudományi Intézet) a Pápai Magyar Intézet körüli állambiztonsági játszmákról, Bánkuty Gábor tanársegéd (PTE BTK) a szerzetesrendeken kipróbált államvédelmi módszerváltásról értekezett.
Szabó Csaba történész így összegezte a konferencia tanulságait: ha az egyházat bomlasztják, a társadalmat bomlasztják. Hozzátette: a rendszerváltás után senki nem számolt el a titkosszolgálatok vagyonával, a T- és K-lakásokkal, a technikai felszereléssel. Pedig a kommunista párt iszonyatos pénzt ölt a társadalom szétverésébe.
Ezután a konferencia résztvevőit Balog Zoltán országgyűlési képviselő, a Polgári Magyarországért Alapítvány elnöke fogadta az alapítvány székházában, ahol egykor az Állami Egyházügyi Hivatal működött, hogy megtekinthessék az épületet. Délután négykor pedig a jezsuiták Horánszky utcai házában nyitották meg a témáról szóló kiállítást.
