Böjte Csaba Ajkára látogatott

A programot az ajka-padragkúti Bányász Férfikar szakrális zenei műsora vezette be. A Zsil völgyében és a Nyugati-érchegységben is sok bánya van, mondta Csaba testvér, s bizony sok gyermekük Déván éppen munkanélkülivé vált bányászcsaládból való, ahol a szülők már nem tudták biztosítani gyermekük eltartását, nevelését.

A gazdasági válság idején sok nehézség, gond sújtja a családokat, mondta a vendég. A keresztény embernek azonban van útmutatója minden helyzetben: Jézus Krisztus. Majd arra emlékeztetett, miként is viszonyult a Megváltó a nehézségekhez, a bajokhoz, amelyek Őt sem kerülték el. Küldetését, a világ megváltását egy bűnös, rosszra hajló, a jó szóra, szelídségre süket világban kellett véghezvinnie. Mégsem panaszkodott, nem siránkozott, hanem társakat, tanítványokat gyűjtött maga köré és vállalta, hogy a szembenállók gonoszkodásai ellenére is hirdeti Isten igéjét közöttük, és életét adja a világ megtisztulásáért. Majd Szent István, Szent László példáját, s történelmi, emberi nagyságok tanúságtevő életét idézte a hallgatóságnak, akik Krisztus útján, példáját követve ma is utat mutatnak a magyarságnak. Az élet arról szól, hogy meg kell küzdeni a létért, mutatott rá.
Majd mai példákkal érvelt. A neveletlen gyermekekért a pedagógusokat hibáztató szülők felelőtlenségéről szólt, s arról, hogy a szülőnek saját példájával is nevelnie kell, valamint, hogy nem adhat mindent tálcán a gyermekének, hanem a küzdelem célját, szépségét kell tudatosítania a fiatalban, hogy edződjék az életre.

Az emmauszi tanítványok példázatát idézte, amikor Jézus a csalódott, kiábrándult tanítványokat nem hordta le az úton, mert lepergett róluk látszólag minden tanítása, hanem szép szóval, szelíden beszélt velük. Jelenlétével is biztatást adott nekik, hogy úgy érezték lángolt a szívük szavai hatására, s volt erejük éjnek idején visszamenni, a többieket is fölrázni, a reménység hírét vinni. A mai világban ez a bátorító, szurkoló hang nagyon halk lett – mutatott rá. Jézus a Szentlelket, mint magát is, vigasztalónak, bátorítónak, erősítőnek küldte közénk, mondta, és senkit sem utasított el (sem Nikodémust, sem a házasságtörő asszonyt, sem Zakeust, de még a keresztények ellen harcoló terrorista Sault sem), nem adta fel az értünk való harcot, hogy új emberré válhassanak. Jézus ma is bízik bennünk, és biztat minket a szeretet szavával a tökéletesedésre, a nemesítő küzdelemre az életcsaták között.

Végül Böjte Csaba az erdélyi magyarok és az autonómia ügyéről szólt. Lehet nyafogni, sírdogálni Trianon miatt, siránkozó gyászévfordulókat szervezni fájdalmas megemlékezésekkel, de attól még nem lesz szebb és jobb a világ, nem születik megoldás. A jövőnkért tenni kell! A mindennapi közeledésünkben, kapcsolatainkban is. Ahogy a tanítónő sem ad a gyereknek olyan feladatot, amit ne tudnának megoldani, hiszem, hogy a Jóisten sem ad nekünk olyan kihívásokat, amelyeknek ne tudnánk megfelelni, amelyekkel ne tudnánk megküzdeni, vallotta Böjte Csaba.

Árpád vezért idézte, aki, amikor bejött a népével a Kárpát-medencébe, különféle nációkat talált itt, s mégis képes volt őket egy asztalhoz ültetni. Sokan a törzsfők közül elő-előrántották a kardot, de leintette őket. S aztán megszületett a vérszerződés, amely befogadó, szeretetben nyitott volt. Bennünket székelyeket is valamikor befogadtak, és jól érezzük magunkat ebben a nagy családban – mondta. Ezért úgy érzem, a szlovákok, szerbek, románok felé is nyitnunk kellene, Trianonon túllépni végre a szeretet, a béke fegyvernemében.