Az újságíráshoz alázat kell – Interjú Iványi Balázzsal

– Milyen érzés, hogy akasztják a hóhért?
– Furcsa: a diktafon másik végén a mindennapi munka során magától értetődőnek tűnik, hogy az ember kérdez, az interjúalany pedig válaszol. Ilyenkor rádöbbenek arra, hogy nem is olyan egyszerű válaszolni egy újságíró kérdéseire, még akkor sem, ha esetleg szakértője annak, amiről kérdezik.

– Nem érzi úgy, hogy egy szűk kör által javasolt, illetve adományozott díjat kapott?
– Egyházi díjat kaptam, ami egyáltalán nem házon belül osztogatott kitüntetés. A korábbi díjazottak között is elég változatos a kitüntetettek névsora a vidéki újságíróktól kezdve az országos lapok, rádiók munkatársaiig. Korábban idősebb kollégák kapták meg, tavaly és idén viszont fiatalok, eddig kettőt, idén pedig csak egyet adtak át, aminek így sokkal nagyobb súlya van. De ha egy nagyobb szerkesztőségen belül osztanak díjakat, azt is számon tartják a kollégák, pedig az tényleg házidíj.

– Mikor gondolt először arra, hogy újságíró lesz?
– Későn, az egyetemen. Sokára és félve kezdtem magam újságírónak nevezni, talán csak egy-két éve merem igazán. Ha megkérdezik, mit dolgozom, és válaszolok, hogy újságíró vagyok, mindig attól félek, nehogy felvágásnak tűnjön. Ugyanis van ennek némi meg nem érdemelt bűvköre: mindenki a csillogásra, a tévére és sztárriporterekre gondol. Miközben az újságírók a politikusokkal és a bankárokkal együtt a legelutasítottabb szakmák egyikét űzik. És mégis: ha megtudja valaki, hogy újságot írok, sokszor megilletődik, mintha olyat tudnék, amit más nem. Fontos mérföldkő, amikor először megjelenik az embernek egy cikke. Harmad-negyedéves koromban kezdtem el dolgozni egy székesfehérvári internetes hírportálnál. Eleinte főleg filmekről írtam, de volt egy protokolláris esemény Fehérváron, amelyen tizenkét közép-európai államfő tette tiszteletét. Erről készítettem az első komoly tudósításomat. Voltam aztán médiafigyelő, írtam sok kis lapnak meg portálnak. A Magyar Katolikus Rádiónál és Heti Válasznál jöttem rá, hogy ez tényleg nekem való munka.

– Hogyan kerül egy filmekről író újságíró a gazdaság rovathoz? Az újságíró mindenhez ért?
– Nyilván nem értünk mindenhez, de az újságíró tudja, hogy kitől mit kell megkérdezni, és tudja, vagy ki tudja deríteni az illető telefonszámát. Nekem annyira kell értenem a gazdasághoz, hogy meglássam és megértsem az összefüggéseket, és a szakértők által mondottakat közérthetően tolmácsoljam. Szűrő vagyok, és ilyen szempontból talán jobb is, hogy bölcsészként végeztem, mert ha én megértek valamit a gazdaságból, azt várhatóan az olvasó megérti majd. Az üzlet rovathoz tulajdonképpen a véletlen sodort, amit egyáltalán nem bánok. Gazdasági elemzéseket persze nem írok, az amúgy is az elemző feladata. Viccesen el szoktam mondani, hogy azért van egy ötös vizsgám közgazdaságtanból.

– Melyik téma áll szívéhez a legközelebb?
– Legszívesebben hobbimról, a hegymászásról írnék, de hát persze ez utópikus elképzelés. Párszor már írtam ilyen témáról, és mindig ugyanazokba a nehézségekbe ütköztem. A hobbi ugyanis ebben a pillanatban munka lesz. Rontja az élvezetet, hogy az ember már a túra közben azon gondolkodik, hogy ebből mit és hogyan kellene megírni. De attól lesz valaki újságíró, ha el tudja választani a hobbit a munkától, és a hobbijáról is tud úgy írni, hogy az ne legyen belterjes. Ami a mindennapi munkát illeti, a sikeres magyar kis- és középvállalkozókat bemutató Magyarok a piacon című sorozat áll közel hozzám. Az itt megjelenő vállalkozásoknak nincs nagy sajtója, alig találni róluk valamit. Minden héten a nulláról kell felépíteni egy beszélgetést egy vállalkozóval, aki ugyanúgy meg van zavarodva attól, hogy őt szemeltük ki, mint most én a díj kapcsán.

– Nem sok egyszerre a Heti Válasznak és a Magyar Katolikus Rádiónak dolgozni, és még tanítani is az egyetemen?
– A Heti Válasznál vagyok főállásban, a tanítást és a rádiózást egy napba, illetve a hétvégékre sűrítem. A hetilapnak előnye és hátránya is egyben, hogy viszonylag kötetlen a munkaidő. Az újságírást tanuló diákoknak viszont el kell mondani, hogy egy másik szempontból az újságírás is olyan kötött szakma, mintha buszsofőr lennék. Karácsonykor is van műsor, a hétfői lapot vasárnap kell összerakni, és gyakran elmegy az ember hétvégéje. Persze hiába ajánlom fel, hogy eljöhetnek szombaton híreket szerkeszteni a rádióba, alig van, aki él a lehetőséggel. Sajnos lusták a diákok, pedig vannak közöttük tehetségesek. Viszont meg kell tanulni, hogy eljön az idő, amikor már nem segítenek a kifogások. Az újságírás nem a csillogásról, hanem a favágásról szól és arról, hogy ülünk a számítógép monitorja előtt. Az első mondat a legfrusztrálóbb, és a határidő a legnagyobb motiváció. Minden diák publicisztikát és jegyzetet akar írni, pedig az újságírás nem erről szól. Az a hírszerkesztésnél kezdődik, ahol négy mondatba kell belesűríteni mindent, elvárás a tájékozottság, ugyanakkor teljesen háttéremberi munka. Ehhez alázat kell, nem is rajonganak érte a diákok.

– Megmarad ön szerint az újságírás profi szakmának?
– Az újságíró azért van, hogy összegyűjtse a lényeges híreket, amelyek az embereket vélhetően érdeklik, fontosak a mindennapi életük szempontjából. És olyan dolgokat is felkutat, amelyeket a hétköznapi ember nem is gondol. Ezt mindenkinek egyénileg elvégezni nagyon nagy munka lenne. Persze ha egy léghajóra kellene menekíteni az emberiség fennmaradásához szükséges szakmák képviselőit, nem biztos, hogy az újságírókat felküldeném rá.

A díjátadó ünnepségről és a díjazott életrajzáról itt olvashatnak.