Ahogy a jóféle nagyenyedi termőföld összekeveredik az anyaországéval

A Magyar Református Egyház Alkotmányozó Zsinata és Hálaadó ünnepe a fiatalok ezreinek is elhozta az evangélium közösségi, szerető üzenetét a tipegőkkel kezdve az önkéntes szolgálókon át az egyetemistákig jutva. Vidám együttlét és méltó ünneplés volt május 22-e. „Ez a nap nemcsak szimbolikus jelentéssel bír számunkra” – csatlakozik a beszélgetéshez Emőke, aki Marosvásárhely mellől származik, de ősztől Budapesten tanul tovább. „Azon túl, hogy találkozunk testvéreinkkel, elérhető közelségben tapasztalhatjuk meg azt is, hogy mi az igazi érték napjainkban” – mondja kacagva, és széles ívben egy marék földet dob a percről-percre egyre terebélyesedő kupacra, hogy aztán jókedvűen csatlakozzon újonnan megismert felvidéki barátaihoz.
A közösségi kulturális programok egész nap zajlottak a színpadokon és a további helyszíneken; a hívogató kórusművek zajától kissé félrevonultan, szórólapokkal a kezében a budapesti egyetemi gyülekezet egyik oszlopos tagja, Eszter áll, természetesen bőszen magyarázva. Meghatottan beszélgetünk megtérése történetéről és arról, hogy pár évvel ezelőtt még mennyire elképzelhetetlen volt, hogy lelkesen, Isten iránti hálával a szívében részt vegyen egy ilyen eseményen. „Számomra ez a nap a megállapodásról, a végső döntésről szól, melyet Jézus szeretete földrajzi határtól függetlenül köt” – árulja el a műszaki pályát választó ifjú hölgy. A sátrak szintén népszerűek, nagy sor áll a különböző viccesen fiatalos, keresztyén emblémákat feltüntetett trikók árusainál. Tibor Horvátországból tette meg a nagy utat, hogy itt lehessen a karján ülő másfél éves Domival, aki éppen babapólót kap ajándékba édesapjától. „Én sose felejtem el a mai napot – mondja kacsintva, fia kobakját simogatva a büszke apuka, - de a trónörökösnek is meg kell adni a lehetőséget az emlékezésre. Nemde?!” – teszi fel a költői kérdést.
A nagytemplom mögötti park felé sétálgatót a délután folyamán nagy zsivaj fogadta. Az egy pillanatra éppen csak megpihenő bámészkodót egy szempillantás alatt ragadta magával a „Mindenki otthon” címet viselő rendhagyó játszóház, mely különleges alkalmat kínált arra, hogy a fogyatékkal élő fiatalok csodálatos világába közös játék és beszélgetés kapcsán bepillanthasson. A kerekesszékes fiatalokkal szép számban ismerkedő gimnazisták közül sugárzó mosolyával messze kiemelkedett egy vak, négy év körüli kislány, aki lényegretörő őszinteséggel csupán ennyit mondott: „Azért vagyok itt, hogy lássam Krisztust”. Továbbmenve az ifjak a népi gyermekjátékok játszóterén fonhattak maguknak nemzeti szín karkötőt, festhettek templomi mennyezetkazettákat, esetleg úrasztali terítőket hímezhettek szakavató segítő kezek kíséretében. Teljesen szokványos kép volt, hogy két lány nemezlabdával játsszon, míg testvérük éppen agyaggal borítsa be magát – természetesen a sarkától a feje búbjáig.
A Nagytemplomban, valamint a Debreceni Református Kollégium épületében több kiállítás is volt; Vidorral a toronygaléria makett-kiállításán találkoztam, amint épp Csia Lajos Jeruzsálem című kompozícióját tanulmányozta behatóan. „Jómagam is képzőművész vagyok” – ruházatán, egyedi készítésű ékszerein végigtekintve efelől nem volt kétségem – „jó látni, hogy egy ilyen széleskörű rendezvényen a szervezők nemcsak a hit, de a kultúra terjesztésére is gondoltak” – jegyzi meg. Csaknem két órával később egy pohárka Calvinumot ízlelgető lány szinte kísértetiesen megegyező hangsúllyal idézi elődje szavait, csupán annyi különbséggel, hogy azok nem a kiállított tárgyra, hanem a Takler Pincészet kiváló borára vonatkoznak.
Délután négy óra tájban a Csillagpont csődület keretein belül bárki részese lehetett egy „élő szobornak”, ahol is egy felülről is jól látható Kálvin csillaggá álltak össze a jelenlévő kicsik és nagyok a debreceni főtéren. A budapesti Baár-Madas Református Gimnáziumba járó Annamária régi ismeretségünkre való tekintettel, könnyed bájával hamar leráz, mondván sietnie kell, mert zárás előtt még látni szeretné a Déri Múzeumban megrendezett „Egy hittel, egy szívvel reformátusok” című fotókiállítást és egyébként is „majd úgyis találkozunk Fadd-Domboriban” – közli teljes tárgyilagosságával, hamiskás kijelentő hangsúlyával.
A belváros körüli református, egyesítő menet nagyon jó ötletnek tűnt, csupán egy valami tűnhetett fel a tüzetes szemlélőnek, hogy több – kezdetben értetlenkedéssel az arcukon álldogáló felnőtt, illetve diákcsapat csatlakozott a felvonuláshoz. A világi testvérek megtisztelő komolysággal, csendesen, de örömmel csatlakoztak a reformátusokhoz, mindezt úgy, hogy szavaik, valamint tetteik mind azt sugallták számunkra, hogy megértik, átérzik e jeles eseményt és érdekes módon mintha kissé irigyelnének is minket érte. Az Alkotmányozó Zsinat üzenetének kihirdetése, valamint a köszöntések után az este szabadtéri istentisztelettel, úrvacsorai közösséggel zárul. Bár úgy hiszem mindenki számára sokatmondó lehetett az egész nap látott vidám, kipirult fiatal arca, mégis a legtöbbet a szent vacsorára váró fiatal segítők tekintete árult el arról, hogy milyen is egy olyan nagycsaládhoz tartozni gyermekként, ahol a családfő maga a mindenható Isten.