Barna ölelés

Létrehozás: 2011. november 08., 10:35 Legutolsó módosítás: 2011. november 09., 22:00

Már nem bosszantott a falnak támasztott kopott létra. Csak arra figyeltem, hogy öleljem őt. A keskeny előszobában álltunk, belefúrtam a fejem durva tapintású, öregszagú zakójába, és egyre szorosabban fontam át a karjaimmal. Forrás: parokia.hu / Fekete Zsuzsa

Tudtam, hogy csak néhány pillanatig tarthatom már. Vissza kell mennie. Majd azután elrakom a létrát az útból – gondoltam. A háta egy darabkáját láttam, meg a falat és azt a haszontalan létrát. A vállam felett sütött napbarnított arcának melege. Két kezem indaként fonta körbe vékony testét. Mennyire erősen akartam, hogy tartson még a pillanat. Mit pillanat? Legyen valami véget nem érő, permanens, biztonságot adó ölelés.
– Fiam, engedj, mennem kell – mondta egy idő múlva csendesen. Nem tudom, hogy választotta le görcsbe meredt ujjaimat a kabátjáról, de mire felocsúdtam, eltűnt. Felébredtem.

Tizenöt éve ment el. Október vége volt. Éppen a főiskoláról jöttem haza. Felakasztottam a kabátom, táskám, majd gépies mozdulattal megnyomtam az üzenetrögzítő lejátszó gombját. Az unokabátyám hangja részvétteljesen szólt: „Zsuzsika, nagyapa meghalt.”

Egyáltalán nem vagyok különleges ember. Pont úgy viselkedtem, ahogyan a tankönyvekben meg van írva. A gyász minden egyes fázisát úgy éltem meg, ahogyan a pszichológia szakon tanítják. Először nem hittem el a hírt. Biztosan tévedés. Ez nem lehet! Tagadtam. Kétségbeesetten járkáltam fel-alá a lakásban. Nem találtam a helyem. Zavaros kérdések gyötörtek. Miért hagyott itt minket? Mit kellett volna másként tennem? Talán ha erőszakosabb vagyok, és ráborítom az asztalt az orvosra, jobban odafigyel rá... És hogy mehettem el abba a rohadt iskolába? Miért nem voltam az utolsó pillanatban is vele?

Istenem! El sem mondtam neki, mennyire szeretem. Nem is tudja, hogy láttam, mikor a legszebb körtéket kiválogatta nekem a csíkos szatyorból. Sosem mondtam, hogy fölébredtem, amikor éjszaka betakarta a hátunkat, hogy meg ne fázzunk. Nem köszöntem meg, hogy reggelre mindig fényesen ragyogott az előző este porosan lerúgott cipőm. Milyen értetlen voltam, mikor azt mondta, hogy szép barna ruhát vegyek fel. Hogy lehet egy fiatal lányra barna ruhát erőltetni – mérgelődtem. Még mit nem!

Barna gyertya ég az asztalon, barna árnyékot vet nagyapa fényképére.

Uram! Hálásan köszönöm az álmodott ölelést. 

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben