Vinko Puljić bíboros: Szarajevónak fontos, hogy a kereszténység az utcára menjen – Riport a szarajevói regionális taizéi találkozóról

Nem egyszerű odatalálni, még egyszer meg is áll kérdezősködni újdonsült navigátorunk. Annyit veszünk ki szavaikból, hogy a „Republika Srpska”-ba kell mennünk. Végül megérkezünk. A várostól egy dombvonulat választ el minket, reggel hét óra van, a kis ortodox templom tornya mögött, a hegy csúcsán épp átbukik a reggeli napfény. Inkább kis falunak tűnik a hely, ami Istočno Sarajevóhoz tartozik, a város szerb részéhez.

Egyik vendéglátónk bősz magyarázatba kezd. A szomszéd dombok gerincén van a határ: A boszniai Szerb Köztársaság és a Bosznia-Hercegovinai Föderáció határa. Ők alkotják ma Bosznia-Hercegovinát. Előbbi központosított állam, utóbbi svájci mintára kantonokból álló szövetség. Előbbi fő városa Banja Luka, utóbbié Szarajevó – ahogy egész Bosznia-Hercegovináé is.

Ahogy később besétálunk a városba, a gerincen találkozunk is a táblával: „Kanton Sarajevo”. A városról elsőként a legtöbbeknek a kilencvenes évek háborúja jut eszébe. Indulásunk előtt volt, aki azzal viccelődött: vigyázzunk, nehogy lelőjenek minket. A helyiek láthatóan unják is a háború témáját, hiszen annak 15 éve vége, ahogy arra Alois testvér, a taizéi szerzetesközösség vezetője is megjegyezte, amikor vele beszélgettem, hogy aztán interjút kérjek tőle a Magyar Kurírnak. De akkor miért vagyunk csak hatszázan mi, a regionális taizéi találkozó résztvevői? Miért férünk el egy kézilabda-pályán mi, akik máskor több hangárnyi területen imádkozunk együtt? Alois testvér szerint nem azért, mert félnének ide jönni a fiatalok, az ok prózaibb: nyár vége van, indul a munka és a tanév.

„Ha Németországba, Franciaországba vagy Magyarországra megy valaki Európából, nem fog nagy különbségekkel találkozni. Azonban ha Szarajevóba jön, nagyon mással fog találkozni” – mondja kérdésemre a találkozó sajtótájékoztatója után Nyikolaj szerb ortodox metropolita egyik munkatársa.

Vinko Puljić bíboros, Bosznia prímása, Szarajevó érseke hozzáteszi: azért fordultak közösen a metropolitával a taizéi közösséghez meghívójukkal, mert fontos, hogy a kereszténység ne maradjon a templomban. A taizéi találkozóval a kereszténység kiment az utcára, nyilvánosan megmutatta magát Szarajevóban, abban a városban, ahol a muszlimok vannak többségben. Fontos, hogy mindenki tisztában legyen vele, hogy Szarajevóban is vannak keresztények – szögezi le a bíboros a Magyar Kurírnak. A két főpap hozzáteszi: a találkozó azon katolikus és ortodox fiatalok közös ötlete volt, akik már jártak Taizében.

Ahogy besétálunk a városba, érdekes látvány tárul elénk: mindenfelé minaretek meredeznek a tetők felett, délután egykor pedig meg is szólal a müezzin. Szarajevóban ugyanis két dologból van sok: kávézóból és mecsetből. No ne a 19-20. századi budapesti, nagypolgári kávéházi életre gondoljunk tágas, elegáns, monarchiabeli kávézókkal! Sok kis beülős kávézó sorakozik egymás hegyén-hátán, amolyan balkáni módra, és nyüzsög bennük az élet.

Mecsetből körülbelül négyszáz található a városban. Vendéglátónk, aki a város „Régi Ortodox Templom”-ában dolgozik, meg is jegyzi, hogy Szarajevó elszalasztotta a lehetőséget, hogy igazán multietnikus város legyen. Pedig ha valahol lenne értelme hiteles multikulturalitásról beszélni, akkor az Szarajevó. Persze inkább a háború előtt, amikor még sokkal kiegyensúlyozottabb volt a horvátok, szerbek, bosnyákok és a hozzájuk errefelé szinte szükségszerűen kapcsolódó vallások – katolikus, ortodox, muszlim – aránya, és alighanem az évszázadok óta itt élő zsidók is többen voltak. A szerbek többsége kiköltözött Istočno Sarajevóba, amit valamiért végig Kelet-Szarajevóként emlegetnek, holott a város délnyugati részén fekszik.

Most a város lakóinak 95 százaléka muszlim. A román stílusú katolikus székesegyházhoz alig kétszáz hívő ha tartozik. Persze van még egy-kettő katolikus templom a városban, de az ortodoxok és katolikusok együtt sincsenek sokan. Nem hiába szoros köztük az együttműködés. Amint azt a bíboros kérdésemre válaszolva elmondta: a két felekezet elöljárói együtt dolgoznak az 1997 óta fennálló vallásközi bizottságban is, így számukra teljesen természetes az együttműködés. 8-10-szer találkoznak évente, és minden évben más vallási közösség adja az elnököt. A metropolita munkatársa hozzáteszi: az ortodoxok és katolikusok rendszeresen tartanak közös imaórát, mindig másik templomban. Megjegyzi azt is, hogy a háború alatt is folyamatosan egyeztetett a szerb metropolita és a horvát érsek. Végül hozzáteszi: gyermeke katolikus iskolába jár (az ortodox papok szentelés előtt házasodhatnak).

A sokszínűség a város építészetén is meglátszik. A középkori maradványok mellett dominál a háborúban kissé megtépázott Monarchia-beli építészet, valamint a Tito-korabeli szocreál és a modern stílus. A Miljacka-folyón átívelő Latin-hídon hajtott át éppen Ferenc Ferdinánd trónörökös, amikor Gavrilo Princip lövésével kitört az első világháború (a híd sokáig róla volt elnevezve). A Monarchiában ebben a városban volt először villamos, mert a Bécsbe szánt közlekedési eszközzel itt kísérleteztek. A város közepén pedig hatalmas üvegtornyok meredeznek, vetekedve a Dinári-hegység környező vonulatainak magasságával – ezeken a magaslatokon rendezték meg 1984-ben a téli olimpiát, aminek egyik helyszíne volt a Szkander bégről elnevezett sport- és szabadidő-centrum, a Skenderija, a taizéi találkozó színhelye is.

Azért csak újra arra gondolok, talán sokan nem mernek eljönni Szarajevóba, amit még mi, magyarok is egzotikus helynek gondolunk, pedig itt van nem messze, tőlünk délre, és a boldog békeidőkben mi igazgattuk, miután az Osztrák-Magyar Monarchia annektálta. Ma Szarajevóról mégsem a békeidők jutnak senkinek sem az eszébe, hanem az első világháborút elindító lövés és a délszláv háború, pedig a város annak inkább elszenvedője volt, amikor megostromolták. A bizalmatlanság helyét fokozatosan átveszi a bizalomé. Talán Európa keresztényei is jobban bízhatnának Szarajevóban, de hát a Balkánt övező elképzeléseket nehéz megváltoztatni.

Szombat délután négy helyre vezet a városnéző túra a taizéi találkozó résztvevői számára. A katolikus székesegyházba, ahol még magyar nyelvű ismertető is található Josip Stadlerről (1881-1918), a város érsekéről, Bosznia prímásáról, benne a boldoggá avatásért való imával. A következő állomás, a régi zsinagóga ma múzeum, csak nagy ünnepekkor használják liturgikus célokra. Az országban ma összesen ezer zsidó él, ebből hétszáz Szarajevóban, ők rendszerint egy másik, a folyó túlpartján található, nagyobb zsinagógában gyűlnek össze. A harmadik hely egy mecset, ahova most nem lehetett bemenni a ramadán miatt. A negyedik pedig a régi ortodox templom, ahol vesperáson is részt veszünk.

Több olyan taizéi dal is van, ami mintha az ortodox dallamvilágból merítene, nyilván nem véletlenül. Ahogy más dalok a gregoriánra emlékeztetnek. Amikor délben és este összegyűlünk ezeket a visszafogott, nyugott dalokat énekelni, lassan, nyugalomban ismételgetve őket, annak az összhatásában ellenálhatatlanul mutatkozik a kereszténység szeld ereje. Ez a szemlélődő élet, a vita contemplativa, az elmélkedés, a misztika pár órája a nyüzsgő városban.

„Régóta vártam arra, hogy ide jöhessünk. Nem csupán egyedül jöttem látogatóba, hanem rengeteg európai fiatallal. Nem szabad megfeledkeznünk Szarajevóról!” – mondja nekem a villamoson Alois testvér, miközben az imaórára megyünk a Szkander bégről elnevezett központba, ahol az apostoli nuncius kíséretében a bíboros és a metropolita is köszönti majd a hatszáz résztvevőt, a bizalom zarándokait.