Ökumenizmus a reformáció jegyében – A református és evangélikus egyházak közös nagyszebeni alkalmairól
Nagyszeben – Amikor 1997-ben a nagyszebeni lutheránus és református egyházak eldöntötték, hogy ezután együtt ünneplik a Reformáció ünnepét, ezt mindenki úgy könyvelte el, hogy egy határozott előrelépés történt az ökumenikus közeledésben. Ez természetes, hiszen testvéregyház vagyunk – mondták akkor az egyházak lelkipásztorai és Istennek hála, ez a testvérkapcsolat azóta is él és működik. Szöveg: Varró Sándor
Jeruzsálemi illatos olaj
Kezdetektől fogva közös alapot jelentett azon reformkori újítások értéke, melyek többletet hoztak a középkor majd a modernkor egyházi életébe, és amelyek felekezeti önazonosságunkat is meghatározzák. Először is a reformáció mozgalmával megindult a Biblia lefordítása minden nép anyanyelvére. Nagy erőfeszítések történtek a Biblia kinyomtatása illetve árban való hozzáférhetősége érdekében, hogy a középréteg, sőt a szegényebb réteg is olvashassa anyanyelvén a Biblia üzenetét. Ugyancsak ezen irányzatot követve, a latin nyelvű mise szerepét, melyet csak a főúri és tanult réteg értett a középkorban, a reformáció egyházaiban, majd később a többi egyházban is, az anyanyelvű istentisztelet vette át. Fokozottabb hangsúly tevődött a katekizációra, a gyerekek és ifjak hitvallásos nevelésére, mely addig szervezett formában nem létezett. Káték írodtak, melyek sűrített formában fogalmazták meg a Szentírás tanításait. Megalakultak Kálvin genfi mintájára a Presbiteriumok, minek következtében a laikusoknak is biztosítva lett az egyházi vezetésben való részvétel illetve a gyülekezeti szolgálatba való hathatósabb bekapcsolódás.
A legelső közös reformációi ünnepség Nagyszebenben 1997. november 2-án, kétnyelvű istentisztelet keretében, az Evangélikus Székesegyházban szerveződött. Kiss Jenő, akkoriban a nagyszebeni Evangélikus Teológián tanító, református egyetemi professzor tartotta az igei beszédet.
A közös lutheránus-református ünneplés keretében próbáljuk megismertetni gyülekezeteinkkel a testvéregyház liturgiáját, istentiszteleti rendtartását. Az ünneplés során mindig a vendéglelkész szolgál. Ha az istentiszteleti rendtartás lutheránus rítus szerint folyik, az úrvacsora szertartása református liturgiai alapokon nyugszik. Ha a református templomban vagyunk, a lutheránusok által használt ostyát és bort veszünk, ha a lutheránus székesegyházban ünneplünk, az úrvacsora jegyei: kenyér és bor.
Mindig elkészül egy írásos rendtartás is az istentisztelet menetének megértése és követhetősége érdekében. Ez biztosítja a fokozottabb bekapcsolódást, még akkor is, ha nem minden elem ismerős vagy minálunk gyakorolt. Maga az énekek megválogatása is oly módon történik, hogy lehetőleg mindkét énekeskönyvben szerepeljenek. Mindenki a saját anyanyelvén énekli az énekeket.
Sokáig működött énekkaraink kölcsönös szereplése-fellépése. A Hozsánna énekkarunk az evangélikus templomban lépett fel, a Bach kórus a református templomban. Tekintve azonban, hogy a Bach kórus inkább laikus mint egyházi énekkar (bár énekanyagának tetemes része egyházi mű és tagjainak javarésze az evangélikus egyház tagja), nem rendelte alá magát az egyházi programnak, így vendégszereplése elmaradozott.
Nagyon érdekes és szerintem követendő az evangélikusok konfirmációs szokása, melyet a református templomban történt közös ünnepségen is megfigyelhettünk. A még nem konfirmált, de konfirmációi előkészítőre járó ifjak is beállnak az úrvacsorázok soraiba, azonban ők a lelkésztől nem úrvacsorai jegyeket kapnak, hanem áldást. Ez egy szellemi felkészítő az úrvacsorai közösséghez való tartozásra.
Az istentisztelet jelenleg háromnyelvű: magyar, német és román. Hosszú ideig kétnyelvű istentisztelet volt, de mivel az állandó fordítás nehézkéssé tette az igehirdetés megértését és töredezetté az istentiszteletet, az evangélikusok javaslatára jelenleg a prédikáció román nyelven folyik. Nem jó megoldás, többen úgy a lutheránus, mint református részről nehezményezik is, azonban gyakorlatias: a prédikáció gondolatmenetének folytonosságát biztosító. Kevés magyar tud németül, mégkevesebb német magyarul, de román nyelven mindenki ért. Természetesen a többi istentiszteleti és úrvacsorai elem magyar illetve német nyelven folyik.
Érdekes “szemrehányást” kaptam egy alkalommal. Kurt Philippi a Bach-kórus karvezetője, evangélikus presbiter azt nehezményezte, hogy nagyon érdekelték volna a református gyülekezeti hirdetések – melyek magyar nyelven voltak ismertetve – de nem értett belőlük semmit. Az ő meglátása szerint ezáltal bepillantást nyerhetnénk a testvéregyház sajátos gyülekezeti életébe és eseményeibe.
Ezen alkalmak mindig szeretetvendégséggel zárulnak, melyet a vendéglátó gyülekezet szerez. Itt kötetlenebb hangulatban tudunk eszmecserét folytatni, ismerkedni, barátkozni, egymáshoz lélekben közeledni.
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ez az ökumenikus testvérkapcsolat az egymás mellett elfekvő (Mitropoliei utca, volt Mészáros utca 11. illetve 13. szám alatt) református és evangélikus bentlakások között is működik. Az idén szerveződött meg először a két bentlakás diákjai részvételével, a Protestáns keresztút, melynek állomásai voltak: az evangélikus János-templom (Johanniskirche), az evangélikus bentlakás közösségi terme, a református templom illetve befejezésére az Evangélikus Székesegyházban került sor. A peregrináció akkor a húsvéti történet különböző mozzanatait mutatta be, stációkra leosztva. Minden templomban volt valamilyen érdekes jelkép ami jellegzetessé tette az illető állomást: a János templomban Jeruzsálemből hozott illatos olajat csepegtettek a gyerekek tenyerébe, arra emlékezvén, hogy Mária-Magdolna illatos olajjal kente meg Jézust. Az Evangélikus bentlakásban fekete kenyeret tördeltek és osztottak szét a gyerekek között, a nagycsütörtöki kenyér-megtörés emlékére, a Református templomban a tagadás illetve szenvedés jelképei voltak bemutatva: a kakas, az ostor és a töviskorona. Az Evangélikus székesegyházban a gyerekek az oltár elé tették le azokat a köveket, melyeket a peregrináció elején kaptak és egy hátizsákban, hátukon cipelték az utolsó állomásig. Ez jelképezte bűneink ama súlyát, terhét, melyet Jézus érettünk hordozott. A legvégén mindenki egy szál fehér nárciszt kapott ajándékba a szervezőktől, a Jézus által hozott békesség jeleként. A rendezvény érdekességére és vonzóerejére vall, hogy szívesen belekapcsolódott a két felekezet ifjúságának egy-egy jelentős gyülekezeti csoportja is. Gyönyörű, szimbólumokkal dús és emlékezetes esemény volt.
A lutheránus és református egyházak számos más rendezvény keretében is együttműködnek: az Egyetemes Imahét alkalmával, Nagyszebeni Történelmi Egyházak Lelkészeinek Kollégiumában, az Evangélikus Akadémia teológusok számára szervezett konferenciáin, a Fiatalok Ökumenikus Keresztútja megszervezésében, a Nagyszebeni Egyházak Közös Pünkösdi Imádság(os) alkalmain, az Ökumenikus Vecsernyék megszervezésében.
A Protestáns keresztút és a közös Reformációi ünneplés beilleszkedik abba az ökumenikus vonalba, amely Nagyszeben felekezeteinek jellemzője.
Sigfried Schullerus jelenleg nyugdíjas evangélikus lelkipásztor egy egyetemes imaheti szolgálat alkalmával rendkívül frappánsan jellemezte a különböző egyházak közötti viszonyt:
Magától érthetődik, hogy néha kívánkozunk egymás templomát-otthonát meglátogatni, egymás istentiszteletein résztvenni. Hiszen a protestáns egyházak számára a római-katolikus egyház a mi anyánk. Hozzá úgy megyünk, mint haza. Az ő kebeléből származtunk el. Az ortodox és a görög-katolikus egyházak a mi nagynénéink. A zsinagógába is szívesen ellátogatunk, hiszen a mi nagyanyánkhoz megyünk. A lutheránus és református egyházak testvérként keresik egymás társaságát, istentiszteletét. Közösen tudunk imádkozni és ünnepelni a neo-protestáns egyházakkal, hiszen ők a mi gyermekeink és unókáink.
A nagyszebeni ökumenikus rendezvények legközelebbi állomása az Orsolya-templomban szervezendő Ökumenikus Kántálóest, mely görög-katolikus házigazdáinknál, december 12-én lesz megtartva.
