Isteni hátszél repítette egészen a világcsúcsokig

A brit csapat pekingi olimpiai sikere jobban nem is alapozhatta volna meg a 2012-es londoni játékok előkészítésének a hangulatát. Még Erzsébet királynő is gratulált a brit sportolóknak, akik az 1908-as olimpia óta a legnagyszerűbb teljesítményt nyújtották Pekingben: ez 47 érmet jelent, közte 19 aranyat. A régi és az eljövendő sikerek között mintegy átkötésként érdemes felidézni annak az atlétának az alakját, akinek a brit sport a visszavonulása után is sokat köszönhet. Jonathan Edwards nemcsak minden idők egyik legjobb (sokak szerint a legnagyszerűbb) hármasugrója, hanem a londoni olimpia szervezőbizottságának is tagja, bizonyítva ezzel, hogy az edzések és a versenyek után is van élet, igaz, nagyon közel a versenypályához.

Égi jel
A sorsszerűség már Edwards gyermekkorában felbukkant: a West Buckland iskola szakemberei hamar felfedezték, hogy bár szinte minden sportágban nagyszerű eredményeket ért el, a hármasugrás az, amelyben igazán kiemelkedőt nyújthat. Pályáját azonban nemcsak az edzők, hanem az égi erők is alakították. Jonathan Edwardsnak a vallásossága már akkor meghozta a hírnevet, amikor sportolói eredményeivel még nem érdemelte volna ki. A nemzetközi sajtó azért kezdett el cikkezni a fura brit atlétáról, mert az 1991-es világbajnokságon visszalépett a versenytől. Az ok: a hármasugrást vasárnap, vagyis az úr napján bonyolították le. A forgatókönyv sokaknak ismerős lehet a Tűzszekerek című filmből, amelynek egyik hőse, Eric Liddell szintén a vallási előírások és a versenyprogram közötti feszültség miatt vívódott.

Isten útjai persze kifürkészhetetlenek, Edwards pedig a vallásnak köszönhetően oldotta meg a vasárnapi versenyzés dilemmáját is: 1993-ban már indult a vasárnapi selejtezőn, azzal magyarázva a fordulatot, hogy isten álmában közölte vele, használja ki képességeit. Az égi üzenet épp időben érkezett, hiszen abban az évben vasárnap tartották meg a hármasugrás selejtezőjét a világbajnokságon. Edwards bejutott a döntőbe, és bronzérmet nyert.

Erő egy szardíniakonzervben
Az igazi áttörést 1995 hozta meg: az Európa-kupán 18,43 métert ugrott, rekord csak azért nem lett belőle, mert túl erős volt a szél. Hasonló akadályokkal azonban már nem kellett számolnia a göteborgi világbajnokságon: a világon először ugrott hitelesíthető körülmények között 18 méter fölött. A világcsúcs mindössze húsz percig élt, másodikra ugyanis megdöntötte saját legjobbját. A 18,29-es rekorddal az utódai azóta sem tudtak mit kezdeni. A BBC Az Év sportszemélyisége címmel honorálta a teljesítményt. Edwards veretlenül zárta az évet, ami a versenytársak szempontjából nem sok jót jelentett az atlantai olimpiai esélyeiket tekintve.

Az olimpiai aranyra azonban újabb négy évet kellett várnia, Atlantában ugyanis az amerikai Kenny Harrisonnak sikerült maga mögé utasítania a britek világcsúcstartóját. Atlanta és Sydney között még begyűjtött egy-egy aranyat a világbajnokságon és a nemzetközösségi játékokon. Jellemző, hogy Sydney-ben az igazi Edwards-féle túlélőcsomaggal állt rajthoz: a pólók, törülközők között ott volt egy szardíniakonzerv is a táskájában modern kori utalásként a bibliai csodára, amikor Jézus néhány hallal jóllakatott ötezer embert. A 2003-as világbajnokság után Nagy-Britannia legsikeresebb atlétájaként és az egyház legnépszerűbb arcaként vonult vissza.

Új élet, új világnézet

Edwards új életet kezdett, és a jelző az ő esetében komoly lelki felfordulást is takar. Ennek megértéséhez érdemes felidézni egy olyan mondatot, amely sokszor felbukkant a győzelmeiről szóló tudósításokban: „Kapcsolatom Jézussal és Istennel minden tettemet meghatározza. Elköteleztem magam, hogy Istent szolgálom az élet minden területén.” Miután Edwards a nagy nyilvánosság előtt is tanúságot tett hitéről, nemcsak a brit sport, hanem az egyház is büszkélkedett vele. Visszavonulása után adott volt, hogy nemcsak sportkommentátorként kap munkát, hanem az ige hirdetőjeként is. Miközben atlétikai versenyek szakértő kommentátora volt a BBC-nél, vezette a Songs of Praise című vallási műsort is.

Néhány évvel később azonban megkereste a főnökeit, és közölte velük: nem tud többet szerepet vállalni a műsorban, mert egy ideje úgy gondolja, hogy nincs Isten. A bejelentésnek legalább akkora hatása volt, mint egy világcsúcsnak, Edwards pedig ismét a címoldalakra került. A barátai közül sokan úgy gondolták, hogy a hite már a 2003-as visszavonulásakor veszélybe került, hiszen sokkal jobban függött a sportsikerektől, mint a vallástól, bár ezt akkor még nem ismerte el. Ezen persze mit sem változtat, hogy minden győzelem után felhívta rajongói figyelmét arra, hogy a tehetsége Isten ajándéka. Amilyen nyíltan megvallotta a hitét, olyan őszintén beszélt a félelmeiről is, sok-sok éremmel a nyakában bevallotta azt is, hogy a sikert tartja a hite legnagyobb kihívásának.

Pályafutására visszatekintve, izgalmas kérdést vet fel az, hogy pontosan mekkora szerepe volt a vallásnak a sikereiben. Ő azt állítja, hogy a hite nemcsak a döntéseiben, hanem az elért eredményekben is fontos szerepet játszott: vagyis a vallás az ő esetében sportpszichológia volt, csak éppen másnak nevezte. A The Times az Edwardsszal készült interjúban felidézi, hogy ugyanez az erő volt jelen Muhammad Ali hozzáállásában is. A bokszolólegenda sokszor feltette az ellenfeleket megsemmisítő kérdést: hogyan veszíthetnék, ha Allah az én oldalamon áll? Edwards szerint a hit valóban hegyeket mozgathat meg még akkor is, ha hamis alapokon nyugszik. Nagyságát és tisztességét senki sem kérdőjelezte meg, olyannyira, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség tisztségviselői nemegyszer azzal poénkodtak, hogy ha valaha kiderül róla, hogy doppingolt, a sportág biztosan nem élné túl.

Edwards visszavonulása után a templomokat járta, mostanában viszont a 2012-es londoni olimpia egyik arcaként a brit régiókat látogatja sorra, hogy meggyőzze az embereket: jól járnak az ötkarikás játékokkal. A nagy nyilvánosságot kapó lelki tusa után azt mondja: most sokkal boldogabb, mint bármikor az életében. Ennél talán csak négy év múlva lesz elégedettebb, amikor Londonban fellobban az olimpiai láng.