Eredeti színeiben tündököl a Michelangelo festette Pál kápolna

Nevét a pápai kápolna nem Szent Pálról kapta, hanem az építtető III. Pál pápáról, aki 1534 és 1549 között 15 éven át szolgált és uralkodott Péter székében. A Farnese-családból származó pápa az Apostoli Palota Királyi terme mellett új magánkápolnát akart építtetni a régi Szent Miklós kápolna helyén. A firenzei Antonio da Sangallo tervezte a téglalap formájú, nagyjából 20 méter hosszú és 10 méter széles kápolnát. Amikor elkészült III. Pál pápa Michelangelót bízta meg, hogy a kápolna két védőszentjét, Péter és Pál apostolokat fesse meg az oldalfalakra. A nagy mester, amint befejezte a Sixtus kápolna Utolsó ítéletének hatalmas freskóját, azonnal munkába állt az új kápolnában. 1542 és 45 között festette meg először a kápolna baloldali falára Szent Pál megtérését, majd rögtön utána a szemközti falra Szent Péter apostol vértanúságát. A Cappella Paolina a pápa személyes kápolnája volt, hiszen a Szent Péter bazilikában ekkor még javában folytak az új templom építésének hatalmas munkálatai. Ebben Michelangelo is érdekelt volt, hiszen a Szent Péter oltár fölé neki kellett a hatalmas kupolát felépítenie. Emiatt a Sixtus kápolnában végezték a nagyobb pápai szertartásokat. A két téma, Pál megtérése és Péter vértanúsága a pápa magánkápolnájában azonnal ikonográfiai üzenetet is hordoz: az egyház alapkaraktere a megtérés és a tanúságtétel. Az ellenreformáció korában, a tridenti zsinat kezdete idején ez a pápai program mintegy az egyház hitvallását is képviselte, mégpedig Európa uralkodói előtt. A Pál kápolna ugyanis a Királyok terméből nyílik. Itt fogadták a pápák az uralkodókat kíséretükkel együtt. Michelangelo a megadott témákat a rá jellemző abszolút függetlenséggel gondolta el. Az ekkor már hetvenes éveiben járó idős mester - az Utolsó ítélet gondolataival a szívében, kezében a két öregkori Pietáját faragó mozdulatokkal – olyan helyzetben ábrázolja az Apostolfejedelmet és a Népek Apostolát, mely semmiképpen nem a pápaság nagyszerűségét, hanem Isten kegyelmének mindenhatóságát mutatja. A két apostol a földön fekszik. Pált hatalmas villám teríti földre, az égen a Sixtus kápolna ítélő Krisztusa emberfeletti erővel jelenik meg: jobbjával leteríti Pálban a bűnös embert, balja pedig ellentmondást nem tűrő határozottsággal mutat Damaszkuszra, ahol majd megtapasztalja az Úr kegyelmét, és ahol majd megnyílnak a szemei. A kápolna másik falán – ugyancsak nagyjából hatszor hat méter nagyságú mezőn - Péter apostol alakja látható. Ő is fekszik, a földre terített keresztre helyezték rá a testét, fejjel lefelé. Arcát fölemeli, szinte kiemelkedik a képből, és a szemlélőre néz. Tekintete szinte vádló, egyszerre mutatja a sebeket és bántalmakat, melyeket el kell szenvednie, saját Krisztus-tagadásaitól mindenképpen. Egy biztos, Michelangelo nem a triumfáló egyházat festette meg, hanem Isten nagyságát, erejét, értelmét, szemben az egyház emberi gyengeségeivel. Ezek a képek ma is megtérésre intenek Pál példájával, és ma is tanúságtételt kérnek, Péter őszinteségével. A képeket a századok során belepte a por és korom. Megfakultak és elsötétedtek. Így váltak ismertté az utóbbi száz év során. A sajtókonferencia végén, amikor a Királyi teremből a mintegy kétszáz újságíró belépett a Pál kápolnába, ugyanaz a csodálkozás és elképedés fogta el őket, bennünket, mint amikor a Sixtus kápolnát bemutatták a nyilvánosságnak. Ragyognak a színek, mintha a nagy Buonarroti ma festette volna, de ugyanazért: hogy Pállal együtt megtérjünk és Péterrel együtt tanúságot tegyünk Krisztusról.