A hit erőt ad – Beszélgetés Benvin Sebastian Madassery SVD atyával

Sokunk számára nem világos, hogy mi a kapcsolat, illetve mi a különbség a Pápai Missziós Művek és az Isteni Ige Társasága között?

Valóban a köztudatban úgy él, hogy a kettő azonos, vagy hogy a Pápai Missziós Művek valamiféle háttér-intézménye lenne az Isteni Ige Társaságának. Ez azonban nem így van. Az egyház az emberekhez viszi el Krisztus örömhírét, tehát természeténél  fogva misszionál. A Pápai Missziós Művek feladata az, hogy segítse Jézus Krisztus evangéliumának terjedését. Ez a missziós tanúságtétel lelki és anyagi támogatásban is kifejeződik, mégpedig a négy ágazat  – Hitterjesztés Műve, Szent Péter Apostol Műve, Szent Gyermekség Műve és Missziós Unió – tevékenységén keresztül. A Pápai Missziós Művek fő célja és feladata tehát az evangelizáció támogatása. Részt vesz  olyan feladatokban, mint a humanitárius segélyezés; együttműködik a szociális és egészségügyi téren dolgozó katolikus testületekkel és szervezetekkel. Ezekben a szolgálatokban is azt  tartja azonban a legfontosabbnak, hogy evangelizáljon, vagyis Jézus Krisztus örömhírét vigye el az emberekhez.

Ez tehát igen széles s szerteágazó, az egész egyházat érintő feladatkör. A verbita rend, az Isteni Ige Társasága missziós rend, tagjai erre a tevékenységre kapnak képzést, ezért a Pápai Missziós Művekben fontos feladatokat látnak  el – de a kettő  nem tévesztendő össze egymással. A verbita rendnek  nagyon fontos a misszió ügye, ezért természetesen mindenben együttműködik a Pápai Missziós Művekkel.

Magyarországon hogyan, mikor indult útjára a Pápai Missziós Művek?

A háború előtt Magyarországon is jelen volt a Pápai Missziós Művek, de a kommunizmus ideje alatt a többi katolikus szervezettel együtt megszűnt, vagy csak lappangó szervezetként élt tovább. A rendszerváltás után Róma kérte a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciától a Missziós Művek újraindítását. A Püspöki Konferencia a verbiták segítségét kérte. A rend hazahívta az addig Pápua Új-Guineában tevékenykedő Szabó Imre atyát, aki azután a Pápai Missziós Művek első igazgatója lett. Tőle Rostás Sándor vette át a feladatot, akinek utódja azután én lettem. 

Milyen nehézségekkel találták szembe magukat, amikor az itthoni újrakezdésbe fogtak?

Elsősorban a misszió fogalmát kellett tisztázni; azt, hogy mit is jelent igazán ez a fogalom. Sokan legfeljebb segélyezésként fogták fel, ezt a jelentését ismerték. A legfontosabb az volt, hogy erősítsük a missziós munka iránti elköteleződést. Az újrakezdésnél az látszott a legfontosabbnak, hogy a gyermekekhez forduljunk, és a nevelés segítségével építsük újjá Magyarországon a Pápai Missziós Műveket.

A magyarországi Szent Gyermekség 2009 pünkösdjén, Rómában alakult meg, 5 csoporttal, 34 gyermekkel. Ekkor XVI. Benedek pápa is köszöntötte a magyar gyermekeket, mondván: „Imádkozom a magyar misszióért”. 2010 pünkösdjén a máriaremetei Karizmák Ünnepén Erdő Péter bíboros köszöntötte a missziós gyermekeket. 2010 végére az ország 17 településén már 450 kis misszionárius tevékenykedik a nagyvilágban náluk szerencsétlenebb körülmények között élő gyermektársaikért.

A misszió fogalmával szinte együtt jár a keresztényüldözés fogalma – hiszen a történelem során, de sajnos ma is, egyre többször halljuk azokat a híreket, hogy a misszióban  tevékenykedőket elfogták, bántalmazták vagy éppen megölték. Sebastian atya indiai származású. Ebben az országban szintén komoly erőszakhullám söpört végig a közelmúltban a keresztények ellen, és az erőszak még nem ért véget.  Ön szerint ezek valóban vallások közti háborúk, vagy politikai indíttatásúak?

Mindig is volt és lesz is keresztényüldözés – ez valóban nem újkeletű. Ezt Jézus Krisztus maga világosan elmondta az evangéliumban. Ami Indiát illeti  – más kontinensről nincs tapasztalatom – ott is mindig is voltak és lesznek is keresztényüldözések. De nem volt ilyen erős, mint amit mostanában tapasztalunk. A legtöbb támadás India keleti és középső részén történik. Ennek fő oka az, hogy a mi keresztény hitünk szerint minden ember ember, Isten képmására teremtett lény; tisztelni, becsülni, szeretni kell – ezt mi, keresztények Indiában egy olyan kultúrában próbáljuk hirdetni, ahol kasztrendszer van, ahol az egyik kaszthoz tartozók lenézik a másikhoz tartozókat, sokszor nem is tekintik embernek. Krisztus örömhíre teljesen ellentétes ezzel a kultúrával. A misszionáriusok működése nyomán nagyon sok ember megtér; a keresztény misszionáriusok öntudatra ébresztik az embereket, akiket ezután már nem lehet egyszerűen nem embernek nézni. Én éppen ezért nem hiszem, hogy ennek az üldözésnek vallási alapja van – nem, ez sokkal inkább politikai indíttatású. Hatalmon kell maradni, ehhez félelmet kell gerjeszteni, félelemben kell tartani azokat az embereket, akiket le akarnak igázni. Ennek érdekében sok egyszerű, tanulatlan embert provokálnak is, gerjesztik a feszültséget, az ellenérzést. Ha a hinduizmust, a buddhizmust mélyebben megismerjük, akkor látjuk, hogy ezek a vallások elítélik az erőszakot, és híveik béketűrő emberek. Egy maroknyi ember irányítja hátulról ezt a réteget, és az irányítók gazdag emberek. Nagyon nehéz a katolikus egyháznak küzdeni itt, hiszen nem hozzájuk hasonló eszközöket használ: de minden nehézség ellenére helyt kell állni, és imádkozni az üldözőkért is, hogy Isten világosítsa meg őket, lássák be, hogy nem helyes, amit tesznek.

A legfontosabb feladat tehát most az indiai misszióban, hogy az embereket belülről tegyük kereszténnyé. Ebben a helyzetben nem is kereszteljük meg őket, csak akkor, ha valaki kifejezetten kéri, és a kérését aláírásával is igazolja. De hirdetjük az örömhírt; a neveléssel, az iskoláinkkal belülről próbáljuk kereszténnyé tenni az embereket. Aki megtér, az, ha formálisan hindu marad is, soha nem fogja megtámadni a keresztényeket. 

Ma Európában is egyre többet beszélünk keresztényüldözésről. Valóban van ennek alapja?  Ha igen: mit tehetünk ez ellen, mi a misszió feladata ebben a helyzetben?

Keresztényüldözés van Európában is – ha nem is az emberi életeket támadják, de a gondolkodásmódot, a szellemiséget. Mondhatjuk, hogy nagyobb veszély ez a Katolikus Egyházra nézve, mint a direkt üldözés. Ezért is kell Európát és így Magyarországot is missziós területnek tekintenünk. A legfontosabb eszközünk a nevelés; nincs más út. Régen is, amikor a misszionáriusok elkezdték a munkát – akár például Indiában –, a kis közösségben rögtön óvodákat, iskolákat hoztak létre. Ez nagyon fontos. Nevelés nélkül egy társadalom nem létezhet, és nem tud elérni semmit. A gyermekeket a hitre kell nevelni. Nem csak úgy, hogy elküldjük őket a templomba, hanem úgy hogy megértetjük és megéreztetjük velük azt, hogy a hit erőt ad, hogy a hit segíteni tud a mindennapokban.  Ennek a szépségét meg kell mutatni a gyermekeknek. Hogyan nézem a mindennapokat, hogyan viszonyulok egy problémához? Tudom-e azt azzal a hittel nézni, amit az Anyaszentegyház tanít: hogy van út, fel lehet állni, ha leestünk; mert ezt tanítja nekünk az, aki legyőzte a bűnt és a halált. A világban egyre több problémával szembesülünk. És azok, akikben nincs hit, összeomlanak. De akikben van hit, azok mindig újra tudnak kezdeni. A keresztény élet is erről szól. Ez a nagy különbség a kereszténység és más vallások között. A mi hitünk szerint van Valaki, Aki segít, Akiben meg tudunk kapaszkodni. Ezt kell megéreznünk és megéreztetnünk a gyermekekkel, és rajtuk keresztül a felnőttekkel is. Ez a misszió lényege.