Elhunyt az evangélium egyik legnagyobb hirdetője

Ha két 20. századi evangéliumi vezetőt lehetne csak megnevezni, akkor Billy Graham mellett John Robert Walmsley Stottot említenék a legtöbben. Míg Graham evangelizált, Stott tanított, némi túlzással előbbi volt a szív, utóbbi az ész. Persze ez a kijelentés sem állja meg igazán a helyét, mert Stott is hitt az evangélizációban: amikor 1974-ben Graham összehívta Svájcban az első Lausanne-i világevangelizációs konferenciát (a világ addigi legtöbb misszionáriust mozgósító eseményét), az ott született szövetségről szóló dokumentumot végül mégiscsak Stott fogalmazta meg. Azóta többnyire az abban foglaltak alapján határozzák meg, ki tekinthető evangéliumi hívőnek.

Miatta nem lett szektás az evangéliumi mozgalom

Édesapja elismert orvos, ám agnosztikus meggyőződésű ember volt, édesanyja evangélikus hitben járt, miközben anglikán gyülekezetet látogatott. Stott konfirmált ugyan, de élő hitre csak 17 éves korában a Jelenések könyvéből ismert ige („íme, az ajtó előtt állok és zörgetek”) hatására jutott. Miután Cambridge-ben francia nyelvből és teológiából is diplomát szerzett, anglikán lelkipásztorrá lett, 1945-től pedig szolgálni kezdett a londoni All Souls templomban. Nemzetközi hírnevet eleinte leginkább azzal szerzett, hogy az 1960-as években amellett érvelt, maradjanak az evangéliumi lelkületű hívek az anglikán egyház berkein belül. Később szervezetein, könyvein, előadásain keresztül óriási hatást fejtett ki az egész nemzetközi evangéliumi mozgalomra.

Életrajzírói és méltatói szerint Stott akadályozta meg, hogy a második világháború után az evangéliumi mozgalom beszűkült, szektás, fundamentalista közösséggé váljon, helyette új lendületet és növekedést vett az újprotestáns mozgalom. Abban is szerepe volt a minap elhunyt keresztény vezetőnek, hogy az evangéliumi hívek visszataláljanak a társadalmi igazságosság üzenetéhez. Híres mondása szerint „a társadalmi aktivitás nemcsak követi az evangélizációt, nemcsak megelőzi azt, hanem partnerként kíséri is, a kettő, akárcsak az olló két szára, elválaszthatatlan egymástól”.

Alázattal gondolkodott

Az amerikai Time magazin 2005-ben Nelson Mandela és Bill Gates mellett a világ egyik legbefolyásosabb embereként említette őt. Meglehetősen ritka, hogy világi lap így nyilatkozzon olyan valakiről, aki kompromisszum nélkül kiállt a személyes megtérés fontossága, a Szentírás tekintélye és Jézus bűnösökért tett keresztáldozatának központi szerepe mellett. Stott viszont nem állt meg itt: alázattal hirdette a gondolkodás fontosságát is, és mereven elutasította az észellenes, szélsőséges hitfundamentalizmust. Mások úgy vélték, ha lenne az evangéliumi hívőknek pápájuk, akkor az leginkább Stott lehetett volna.

George Carey, korábbi canterburyi érsek szerint „John Stott hozzájárulása a kiegyensúlyozott evangéliumi hithez minden bizonnyal példa nélküli a nemzedékünkben”. Carey szavai azért is jelenthetnek sokat, mert Stott – noha ezt számos olvasója talán nem is tudja – anglikán lelkész volt. Anglikán szolgálóként megnősülhetett volna, ám ezzel a jogával sosem élt, megmaradt cölibátusban. Mértékletességéről szólva Billy Graham úgy nyilatkozott Stottról, hogy bár többször is lehetősége lett volna előrelépegetni a ranglétrán, nem lett sem püspök, sem érsek, mert így jobban tudott fő feladatára, a vezetőképzésre koncentrálni. Élete végéig egy szerény, kétszobás londoni lakásban élt, írni pedig egy wales-i farmra járt ki. Félszáz könyvének jogdíjából egy fillért sem tartott meg magának, hanem a szegényebb országok teológiai irodalmának bővítésére fordította.

A laikusok is megértették

A New York Times egyik publicistája szerint „Stottot olvasni azért jó, mert látszik: a szerző gondolkodva marad hűséges a Szentíráshoz”. Könyvei hívők milliónak a hitét – és gondolkodását – építették. 2007-ben, 86 évesen ment nyugdíjba, tegnap délután érte a halál. Nem sokkal később a BBC úgy emlékezett meg róla, mint aki „a bonyolult teológiát is úgy tudta elmagyarázni, hogy azt laikusok is könnyedén megérthették”.

Igaz, korábban nem kis vitát váltott ki azzal, hogy nyilvánosan fontolóra vette azt az egyes liberális teológusok által vallott nézetet, miszerint a pokol a nemlétezésbe való taszítottságot jelenti. Számos evangéliumi vezető sokat ostorozta emiatt, míg mások beálltak mögé. Talán éppen a megerősödött evangéliumi mozgalom szűkkeblűsége indította arra, hogy 2006-ban, a Christianity
Todaynek nyilatkozva azt mondta, az újprotestáns irányzat egyik legnagyobb veszélye a büszkeség. Így vagy úgy, még kedvenc pihentető foglalatossága is meglehetősen evangéliumi volt: nagyon szeretett madárlesre járni, hosszú élete során állítólag mintegy két és fél ezer madárfajt figyelt meg.