Vinyan – Az elveszett lelkek

A port.hu ajánlója / Hanula Zsolt:

Hangulatfüggő, hogy elnézünk-e a Vinyannak egy-két logikátlanságot és hatásvadászatot, vagy ketrecbe zárva a fanyalgó megmondó ember státuszát belátjuk, hogy azért egész jól szórakoztunk rajta.

Posztcunami
A világ időnként megél bizonyos traumákat, amelyek ideig-óráig az ösztönös félelmet, a részvétet, majd a tenni akarást hívják elő az emberekből, aztán idővel a média előbb a tragédiát, majd a reakciókat is szépen beváltja az üvegvisszaváltóban, hogy hírgarasokként verje azokat a fogához. Történhet ez személyes tragédiák (Daróczi öngyilkossága), vagy globális szinten is piacképes katasztrófák esetében (2001. szeptember 11.). A cunami témája mintha idáig elkerülte volna a komolyan vett filmipart. Készültek ugyan az RTL klub csütörtök esti műsorsávjában landoló B-kategóriás katasztrófafilmek, de azokat nem igen jegyzi senki. A Vinyan – Az elveszett lelkek esetében viszont nem érezni, hogy piaci rést kerestek volna az alkotók, mégis egy már sokat látott alapötlet (az eltűnt gyermek utáni kutatás) nyert újszerű keretet azzal, hogy a távol-keleti katasztrófa utáni állapotokba helyezték bele.

A cunami szót 2004 karácsonyán tanulta meg az, aki nem volt földrajz-szakos, ekkor borította el az indonéz partokat a szökőár, több mint 300 000 ember halálát okozva. Az ünnepek miatt számos nyugati turista is Délkelet-Ázsiában tartózkodott, s lett áldozata a természeti katasztrófának. A film szereplői, Jeanne és Paul fél évvel a borzalmak után még mindig nem hagyták el a térséget, képtelenek ugyanis elfogadni, hogy gyermekük, Joshua odaveszett a hullámokban. Amikor pedig a nő egy videófelvétel szemcsés és homályos képein felfedezni véli kisfiúkat, megszállottként kezdik újra a keresést a senki földjén.

Pokoljárás Ázsiában
Fabrice Du Welz belga horrorfilmes itthon maximum a Pokoljárás című, nem túl nagy sikerű munkája miatt lehet ismerős, bár ez sem valószínű. Pedig a Vinyan után talán érdemes lenne jobban odafigyelni rá, ha már a három évvel ezelőtt Tájföldön készült thrillerje nagy nehezen bekerült a honi vérkeringésbe. Du Welz vizuális megoldásait illetően sem nevezhető nyeretlen kétévesnek, hiszen a film eleji vérré változó hullámok, vagy a japán horrorba oltott Legyek ura-karakterre mázolt gyerekek a dzsungelben tényleg a szívbajt képesek hozni tán még a sokat látott horror-fanokra is. De igazából azzal szúr minket szíven egy tompa bottal, hogy még jobban fájjon, ahogy az anya egyre kétségbeesettebben kutat gyermeke után, s szorítja tíz körömmel a remény folyamatosan vékonyuló szalmaszálát. Ám ezt sem lehet sokáig húzni büntetlenül: az asszony elméje fokozatosan megbomlik.
Du Welznek sikerült az, amit egy horrorfilmben elég ritkán csíphetünk nyakon, igazán átélhetővé tenni a borzalmat. Egyrészt ugye pontosan tudjuk, hogy miként törtek derékba sorsok és családok a cunami idején, vagyis még csak a fantáziánkat sem kell túlzottan felturbózni a befogadáshoz. Másrészt abban sincs semmi földöntúli, hogy anyák bizony elveszítik gyermekeiket, nap mint nap, ilyen vagy olyan okból, és ennek fájdalmát nehéz lenne felülmúlni. Így pedig eljutunk oda, hogy nem lehetünk benne biztosak, bármelyikünk is másképp viselkedne a helyében. Csak mert ez egy film, mi meg a vászon innenső oldaláról szurkolunk.

Mostoha viszonyok
És ez az igazán izgalmas a filmben, ahogy a dzsungellakók és alvilági figurák, az emberi életet és méltóságot a legkisebb lelki kételyek nélkül semmibe vevő, áruba bocsátó vademberek egyre nyilvánvalóbban az orruknál fogva vezetik az amerikai házaspárt, akik mégis annyira akarnak hinni a csodában, hogy sokadszorra is újabb esélyt adnak a vakszerencsének. A film soha, egyetlen alkalommal sem nyúl a fa mögül hirtelen előugró zombi eszközéhez, nem ijesztget vásári mutatványokkal, viszont kegyelem nélkül nyom egyre mélyebbre a szorongás gödrébe.
Az ilyen biztos kezű színészvezetés és cselekménybonyolítás mellett elég izzadtságszagúnak tűnik, hogy mindezt nyakon öntötték némi félbarbár ázsiai hiedelemvilággal, csak hogy kapjanak egy jópofa címet, mert sok értelme valóban nincs ennek az egész itt a lélek, hol a lélek marháskodásnak - és érzi ezt a forgatókönyvíró is, ezért sem fecsérel rá többet néhány mondatnál.