Utolsó idők

— Felvéve: , , ,
Létrehozás: 2009. október 21., 13:51 Legutolsó módosítás: 2009. október 21., 13:52

színes magyar filmdráma, 2009.

Szöveg: Horváth-Hegyi Dénes.

Az elsőre apokaliptikus sejtelmeket keltő cím nem is akkora melléfogás, mint azt a világvége hangulatú katasztrófafilmre számító és aztán valami egészen mással találkozó, talán csalódott néző gondolná. Aki esetleg egy Armageddon, vagy Holnapután-szerű science fiction élménnyel szeretne gazdagodni, az jobban teszi, ha ez alkalommal másba fekteti a mozi pénzt: az Utolsó Idők nagyon is köztünk játszódó története távolról sem fikció.

 

Az első nagyjátékfilmjét rendező Mátyássy Áron (1978) olyan hétköznapi, a magyar ugar egy jellegtelen szegletén vegetáló figurákat hoz nekünk össze, akikkel jószerével bármely „világvégén” összefuthatunk. Szerény életvitelű emberek egy anonim, valahol az ukrán határ közelében lévő faluban, akiknek konstans napirendi pontjuk az életben maradásért folytatott lankadt küzdelem, s az általánosan elfogadott lelki segélyük a kannás bor. Tipikusan az a hely, ahol már a remény is haldoklóban van. Ebben az Anti-elíziumi környezetben keres kitörési pontot Priskin Iván, huszonéves autószerelő srác, egy igazi seftelő és gázolaj-díler, akinek ráadásul fogyatékos nővéréről, Eszterről is valahogy gondot kéne viselnie.

Két főhősünk, az anyátlan-apátlan testvérpár képes valamelyest meghatni sivár környezetüket, életben tartva ezzel a film érzelmi-intelligencia szintjét. Az irántuk való kimondatlan szánalmat csak fokozza Eszter megbecstelenítése. Íme a szituáció, amely egyben Iván különös természetének megértéséhez is kulcsot ad a kezünkbe. Iván ugyanis nem a szavak embere, és nem is egy diplomatikus alkat, egyszerűen fogalmazva az a típus, akinek elég könnyen „elborul az agya”. Futó „párkapcsolataiban” sem a verbális kommunikáció híve, inkább amolyan ösztöneire hallgató dúvadra emlékeztetnek gesztusai. Mindezek ismeretében talán nem is meglepő az a módszer, amellyel az autista nővérén esett szégyenfoltot „tisztára mossa” (ennek részleteit ki-ki felfedezheti a vásznon). Tettét meg lehet ugyan magyarázni, hiszen látszólag nem volt más választása: természete ezt diktálta. Kérdés azonban, hogy kinek a dolga ítéletet hozni „peres ügyben”. Kinek a dolga rendezni a számlát? Önigazság-szolgáltatás, bosszú, megtorlás. Csak a Priskin Iván-félék eszközei ezek, vagy bárki „félrenyúlhat”?   

A legkevésbé sem kisarkított, életszagú jelenetek jellemző hangulata, életérzése a „magány”. Közösségről, barátságról, szerelemről, és általában olyasféle kapcsolatokról, amit az „emberi” jelzővel illethetnénk, nem léteznek, sem a falu, sem a magánélet szintjén. Csak elszánt, de meddő törekvések vannak. Valami hiányzik: a motiváció, egy kézzel fogható ígéret, a kölcsönös bizalom, valami, ami aprópénzre váltja a „dolgok” jobbra fordulásába vetett, már frusztráló reményt. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy a remény megsejtése nem az ép elméjűek, hanem az ép lelkűek kiváltsága. Az ügyében folytatott nyomozásban is egyedül a csökkent értelmi képességű Eszter szolgál használható információval. Most akkor ki itt a fogyatékos?       

 

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben