Sanctum

Szent. Éj. – Gondolatok a Szentély című film kapcsán

Szöveg: Horváth-Hegyi Dénes 

Ha a szerelem, mint tudvalevő, sötét verem, akkor a félelemnek minimum egy 1200 méter átmérőjű és 1000 méter mély kráternek kell lennie, lehetőleg a dzsungel közepén, egy félig lakatlan szigeten. Mélytengeri búvár barátainknál ezt valószínűleg senki sem tudja jobban. Arra adták ugyanis fejüket (szó szerint), sőt, egész lényüket, hogy leleplezzék a Föld utolsó, még felfedezetlen, víz alatti barlangrendszer titkait. Profi felszerelés, szenzorok, vízhatlan, távvezérlésű robotok és egyéb, több millió dolláros kütyük garantálják az expedíció sikerét, melyek nélkül őrültség lenne belefogni a világszenzációnak ígérkező kalandba. Valami mégis hiányzik a csúcstechnikai arzenálból, ami bizony a benevezettek fokozatos kihullásakor válik egyre kínosabbá… 

Emitt egy kilyukadt oxigénpalack, amott egy beakadt hajtincs, közben a megállíthatatlan víztömeg, s a zseblámpák sem végig úgy működnek, ahogyan kellene. Dráma-thriller dekorációnak pedig itt-ott egy-egy kiguvadt szemű hulla, melyekben egykori csapattársak vonásai látszanak kirajzolódni. A mindezek alapján érthető módon megváltozott idegi állapot, a fogytán lévő lelki erő és kitartás, valamint a pániktól egymás ellenségeivé süllyedő barátok mind-mind egyetlen felismerésre juttatnak: a merülés végállomása ezúttal maga a pokol. Az a legkevésbé sem elvont hely, ahol a másik élete feletti rendelkezés kvázi elvárás; ahol a segítő kéz hóhér-mozdulatokra hatalmazza fel magát; s amit mindezzel együtt is Szentélynek él meg a benne vergődő… 

A végén persze csak Egy maradhat. Az, akinek még esélye adódik eljutni a megrázó felismerésre, tudniillik, hogy mi maradhatott ki a méregdrága túlélő szettből. Csak tippelni tudunk: a Természetfeletti áldása? E nélkül mindenesetre senki se vágjon neki a világ legkiterjedtebb víz alatti barlangrendszerének!      

Igaz történet. Némi háromdés tupírozással.