Robin Hood

— Felvéve: , ,
Létrehozás: 2010. május 13., 12:39 Legutolsó módosítás: 2010. május 13., 12:41

színes, feliratos, amerikai-angol kalandfilm, 2010.

A port.hu filmkritikája / Hanula Zsolt:

Helyenként megragadóan írja újra a klasszikus mondát Ridley Scott Robin Hood-adaptációja, nagy kár, fuldoklunk a pátoszban, miközben mesehősök hadakoznak nácira mázolt franciákkal.

Everything I do...
Normális ember a háta közepére nem kíván még egy Robin Hood-mozit. Meglehet, ebben minden idők leggyomorforgatóbb betétdala Bryan Adams előadásában is szerepet játszik (ezek valahogy mindig megtalálják Kevin Costnert, hiszen a második helyen Whitney Houston I Will Always Love You-ja áll a Több mint testőrből), mert '91 óta nekem például a cím hallatán íjászkodás és részeg csuhás helyett egy apróra tört kazettás magnó jut az eszembe. Ezen kívül tudtam, semmiképp nem akarok látni még egy a Szentföldről hazatért greenpeace-est zergetollas kalappal a fején, amint beveti magát az erdőbe pár korabeli LMP-ssel, hogy aztán úton-útfélen útját állja a dagadt fejű gazdagoknak, azok aranyát s ékszerét eltulajdonítsa, majd szétossza a rászorulók között. És nem is láttam.

A megtalált históriáskönyv
A mi Robinunk francia földön mészárol Oroszlánszívű Richárd seregében, mely király legfeljebb a késői Elvist idézi, amikor már dagadtan és belőve téblábolt a színpadon, azt se tudva, merre áll a közönség. Ez például rögtön egy impozánsan új megközelítés, eddig azt hittük, a kerek erdőben mindenki az öreg visszatértét várja, hiszen amolyan igazságos Mátyás megfelelője ő David Beckham gyerekeinek mesekönyvében. Richárdot azonban egy jól irányzott lövés fejbe is találja egy gall vár árnyékában, meghalt a király, éljen a király. A gaz János pedig újabb megszorító intézkedéseket vezet be, holott a bárók s nagyurak már az előző rezsim alatt sem tudták fizetni az adót. Mindez eddig pedig jóval közelebb áll a valósághoz, mint a korábbi interpretációk. Ezen a ponton viszont a forgatókönyv behoz egy új szálat, aminek történelmi hűségére azért már nem mernék fogadni nagy összegben: egy áruló angol a király nevében dúlja fel az emberek otthonait, küszöbön hát a belháború, amelyet éppenséggel a francia hadsereg készül kihasználni egy gyors offenzíva erejéig. Tulajdonképpen tisztára, mintha a mi Mohácsi csatánkat akarnák megidézni. Mindeközben maga a címszereplő (akit itt még épp úgy senki nem nevez Robin Hoodnak, ahogy Ernesto Quevarát sem Che-zték A motoros naplójában) egy nyomorúságban listavezető faluba érkezik a helyi elöljáró halálhírét hozva a rokonoknak. Itt találkozunk Marion figurájával, akinek családja rögtön fel is kéri a jövevényt, játszaná el, hogy ő a vidék ura, ezzel óvva meg az özvegyet és a helyi parasztokat a teljes vagyonelkobzástól. Meglepően újszerű megközelítése ez tehát a klasszikus Robin Hood-regének, és legkésőbb itt már azt is nyilvánvalóvá lesz, hogy amolyan „ahogy kezdődött" sztoriról van szó.

Ami a fogunk közé ragadt
Sajnos azonban, míg Ridley Scott az eredeti eposz helyett eredeteposzt gyártott, addig a zsáner legotrombább kliséit vonultatja fel. Klasszikus unalom: a hős nagyon hős, a gonosz nagyon gonosz. Robin a csata zenitjén is poénkodik társaival, a brit vegyesválogatott tagjai a másik walesi/skót származása kapcsán ugratják egymást, Cate Blanchett a 13. századi asszonyként is fél vödör alapozót visel, a pátosszal telt monológok egy percre jutó száma pedig messze több, mint az elmúlt tíz év bármelyik hollywoodi produkciójában. De tényleg: az utolsó 20-25 percben a nagyzenekar gyakorlatilag folyamatosan húzza a katarzis melódiáit, hol egy győzelem, hol egy haláleset, hol egy csók apropóján, ami ugye nonszensz, hisz egy idő után már semmin nem hatódunk meg. Russell Crowe ráadásul továbbra is lassított felvételben kiáltja, hogy „neeeem!". 2010-et írunk, könyörgöm. Popcornmozi ez a javából, még ha látszik is rajta valami néhai forradalmi szándék maradványa.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben