Poligamy

Szöveg: Horváth-Hegyi Dénes

*

A férfiálmok netovábbja? 

Érthető módon mindig nagy várakozás és találgatások sora előzi meg egy első nagyjátékfilmes rendező debütálását. A kritikusok az ítélő trónból lesik a legapróbb hibát, hiszen az a dolguk, hogy kíméletlenül őszinték legyenek; a rendező kezét tördelve, körmét rágva figyel abból a páholyból, ahonnan eddig ő osztogatott filmes elődeinek „recipe ferrum”-ot. Most fordult a kocka, mondhatnánk „akasztják a hóhért”, ami viszont nem teljesen igaz, hiszen Orosz Dénes már féltucatnyi rövidfilmmel (pl. Melletted; Idegenek), és több forgatókönyvvel a háta mögött gyúrt rá első komolyabb alkotására.  

A rendező megjelölése szerint a Poligamy „romantikus vígjáték”. Valószínűleg azért nem a „romantikus fikció” vagy a (sci-fi mintájára) „rom-fi” besorolást alkalmazza, mert olyan nincs. Pedig ha lenne, ez a film mindenképpen oda tartozna. 

Egy hétköznapi kávézgatás közben Lilla (Tompos Kátya) váratlan bejelentéssel sokkolja pasiját, Andrást (Csányi Sándor): gyereket vár tőle. A kapcsolatból egy ideje katapultálni kívánó András már épp beletörődni látszik sorsába, amikor kedvese, mint a kámfor „eltűnik”, s egy szép délutánon egy másik Lilla várja a megszokott nappaliban. A helyzet napról-napra skizofrénebb, hiszen innentől kezdve mindig újabb és újabb idegen nézi hülyének Andrást és állítja magáról, hogy ő az igazi, miközben az előző lány rendre eltűnik. És persze mindegyik „Lilla” gyereket vár, mint az eredeti.  

Bár a szálak nem válnak reménytelenül átláthatatlanná, mint mondjuk egy túlvariált Shakespeare-i komédiában, Ötlet fivérünk és Eredetiség nővérünk mindvégig gondoskodnak arról, hogy ne csak egy „bénácska próbálkozásnak” ítéljük Orosz Dénes eddigi legnagyobb szabású munkáját. Aranyos, szellemes, fordulatos. Szégyenkeznie tehát semmi oka nincsen, legfeljebb annyi, hogy szemérmetlenül sok „jó nőt” bíz Csányi Sándor kegyeire. Vehetjük ezt egy élénk kamaszkori fantáziálgatás termékének is: Mi lenne, ha minden este más nőt lenne muszáj ágyba vinnem, természetesen úgy, hogy még én lennék az áldozat? Nagyjából ezzel a „morális kérdésfelvetéssel” játszadozik meséjében a rendező. A véresen komoly kételyt azzal oldja fel, hogy „a szexben sem a mennyiség, hanem az érzelmek minősége számít, és a baba érkezése amúgy is mindent megold”. Ezzel a gondolattal, ebben a kontextusban, viszont azért nem érdemes bíbelődni, mert vígjátékot látunk, ami minden vitát kizár, hiszen eleve komolytalan. 

Tehát süppedjünk kényelmesen bársonyszékünkbe az ártatlan kikapcsolódásra vágyó néző attitűdjével, meg némi pop cornnal és kólával, kilencven perc múlva pedig jöjjünk ki úgy a mozi teremből, „mintha” épp egy könnyed romantikus-fikciót láttunk volna. Barátok, barátnők, Lillák, Andrások, jöjjenek.