Kínzó együttlét

Jan Bonny elsőfilmes rendező opusza valami olyasmit mutat meg, amiről egyfelől nem biztos, hogy egyáltalán szeretnénk tudni, másfelől az még kevésbé biztos, hogy szeretnénk-e látni. Én őszintén szólva nem igazán szerettem volna. Természetesen az emberben működnek bizonyos sztereotípiák (melyek ebben az esetben jól rá is húzhatók a konkrétumra): tudniillik a közepesen informált néző is sejtheti, hogy talán kényelmetlenül érzi majd magát, ha választása egy német drámára esik. Hát a Kínzó együttlét minden kortárs német drámák "legnémet-drámábbika", legalábbis abban az értelemben, hogy realista, kíméletlen, életközeli és megrázó. (Forrás: port.hu)

Erőszak-e az erőszak...
Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a családon belüli erőszak jóval nagyobb arányú, mint ahogy azt a nyilvánosságra került adatok mutatják. Ha ez így van, vajon ennél még kevesebb azon férfiak száma, akik vállalják - sőt: maguknak bevallják - , hogy párjuk bántalmazza őket. A társadalom még az erőszak fogalmát tekintve is alulinformált, hiszen hazánkban is meglepően nagy százalék nem tartja nemi erőszaknak a házasságon belül előfordulót (ez a kérdés inkább a nőket érinti). Sajnos hallhatunk olyan családokról is, ahol a nő a bántalmazó fél. Jan Bonny filmje egy ilyen kapcsolatról mesél.
A film eredeti német címe (Gegenüber) jelentése "szemben". A Hoffmann-házaspár, Anne és Georg elvileg nem kéne, hogy szemben álljanak egymással. Két iskolás gyerek szülei, a nő tanár, a férfi rendőr. Megfáradt rendőr - talán ez lenne a baj? Vagy a tény, hogy a lakást nem önerőből szerezték, hanem Anne apja segítségével jutottak hozzá? Létezhet indok arra, amikor egy ember ütni kezdi a másikat?

Állat az emberben
A feszültség ugyanis tapintható, s Anne egyszer csak felemeli a kezét. Innentől kezdve mindennapossá válik a férfi bántalmazása. Elkeseredett, szomorú két embert látunk, nem egy, hanem két áldozatot, akik nem tudnak jól bánni egymás iránt érzett szeretetükkel s feszültségeikkel. Hiszen a verekedés is egyfajta kommunikáció - non-verbális, ösztönös nyelv. Ez persze nem menti fel a női karaktert, sőt. Az értelmiségi kiindulópontból állatiassá válni s minden tiszteletet elfelejteni, mellyel a másiknak tartoznánk - olyan figurára jellemző, akivel nem hogy azonosulni nehéz a nézőnek, de egyenesen ellenszenvet, dühöt vált ki belőle. Ettől még nehéz kikerülni a film hatása alól, hiszen a két ember egymásra utaltsága, szeretetéhsége univerzálissá teszi problémájukat, még ha annak kommunikálása, hál istennek, nem is mindennapi a néző számára. A két színész, Matthias Brandt és Victoria Trautmannsdorf érzékletes alakítása is hozzájárul a mindvégig fenntartott feszültséghez. A Kínzó együttlétet a fesztiválok is észrevették, így Cannes és a Német Filmdíj is - itt a két főszereplőt jelölték alakításukért -, Münchenben pedig a legjobb forgatókönyv díjával jutalmazták. Nem véletlenül - aki a hősökkel együtt "végigkínlódja" ezt a száz percet, nem mindennapi érzelmi skálát járhat végig.