Hajrá boldogság!

A vidámság savanykás íze

Poppy az a típus, aki két kézzel szórja a boldogságot vagy legalábbis a képességet, hogy a hétköznapi dolgok közül biztos kézzel válasszuk ki az örömteli eseményeket. Nélküle London is csak egy sivár vidéki porfészek. Poppy szerepében Sally Hawkins vitathatatlanul nagy teljesítményt nyújt - írja kritikusunk Mike Leigh új filmjéről, a Hajrá boldogság!-ról. Forrás: Népszabadság / Papp Sándor Zsigmond

Láttam a boldogságot. Fekete volt, és alig ötven kiló. Talán ezzel a konklúzióval tér majd nyugovóra az, aki megnézi az új Mike Leigh-mozit. Bár ha pontosabban kellene fogalmaznom, akkor inkább boldogságmenedzselést írnék, hiszen Poppy (Sally Hawkins) az a típus, aki két kézzel szórja a boldogságot vagy legalábbis a képességet, hogy a ránk zúduló hétköznapi dolgok közül biztos kézzel válasszuk ki az örömteli eseményeket. S ha végképp nincs ilyen, akkor rögvest keressünk más perspektívát. Onnan talán még összeszedhetünk valamit.

Poppy az az ember, aki akkor is mosolyog, ha lökdösődnek a buszon, ha kiborul a szenvedélyről papoló flamencotanár, és ha a világ legkellemetlenebb vezetési oktatóját fogja ki. Valahogy ilyen ő. Velejéig pozitív, hogy egy ilyen kétes, ám annál trendibb fogalmat használjak. Miközben - és éppen ez benne a legszebb - ő maga sokszor kiállhatatlan: izgőmozgó, mindenből azonnal viccet faragó, elpusztíthatatlannak látszó angol pedagógus, aki lehetetlen ruhákat hord, és általában úgy néz ki, mint egy papagáj az elektrosokk után. Egy ilyen - ahogy ezt mondani szokás - életigenlő filmnél minden a főhőst alakító színészen múlik: ha ő el tudja adni a snitteket összekovácsoló alapérzést, akkor nagy baj már nem lehet. Sally Hawkins e tekintetben vitathatatlanul nagy teljesítményt nyújt, egyénisége, akadályokat nem ismerő vitalitása úgy ragyog be minden egyes filmkockát, mint disznóólat a százas körte. És ez nem vicc. Nélküle London is csak egy sivár vidéki porfészek, az értelmiségi élete pedig merő unalom és önsajnálat.

S talán épp itt húzódik az alkotás igazi kérdése. Mitől is leszünk saját életünk valódi szereplői? Ha komoly arccal folyton elmegyünk a színes apróságok mellett? Ha az eget fürkészve nem vesszük észre az alant poroszkáló reményt? Pedig néha tényleg kevesen múlik. Talán csak annyin, hogy a biciklinket ellopva ne gondoljunk mindjárt a rendőrségre, az országot átható bűnözésre, hanem tanuljunk meg vezetni. Vagy szánjunk egy órát a napi trambulinra. Poppy voltaképpen Bridget Jones húsvér változata. Csakhogy míg az utóbbi menthetetlenül vicces, előbbi szerethetően esendő, akire úgy talál rá a szerelem, olyan természetesen, hogy talán fel sem fogjuk.

Mike Leigh filmje tulajdonképpen arra figyelmeztet, hogy életünkben nincs semmi szélesvásznú: se a boldogság nem ilyen, sem annak hiánya. Ne is várjunk erre, hanem inkább forgassuk le mi magunk. Poppy és a vezetést tanító Scott (a szintén zseniális Eddie Marsan) összecsapása, aki mindenben a lány ellentéte: frusztrált, zavarodott, agresszív és tele ezernyi gátlással, szóval ez az összecsapás felejthetetlen pillanat. Bár én inkább egy másik találkozásra emlékszem majd hosszan: Poppy és a beszédes tekintetű hajléktalan Ionesco-darabba illő jelenetére. Ha van költészet, akkor itt rejtőzik valahol.

Talán csak a végével van bajom. Az elúsztató, a történetet olló módjára elvágó megoldással. Talán túl korai. Semmi válasz, csak nyomasztó kérdések. Pedig épphogy kezdtünk eligazodni Poppy univerzumában. Épphogy rákaptunk az őrjítő, de annál nélkülözhetetlenebb vidámság savanykás ízére.