Gomorra

Hatalom, pénz és vér: e három tényező határozza meg a Nápoly és Scampia kikötőinek környékén élők mindennapjait. Nincs választásuk, kénytelenek a diktált szabályok szerint túlélni: a törvényeket a Camorra, a nápolyi maffia hozza. Csak szerencsés kevesek álmodhatnak átlagos életről.
A maffia bosszúja elől rejtőzködve élő Roberto Saviano azonos című regényéből készült gengszterdráma öt egymástól független történetet mesél el, amelynek főszereplői mind a Camorra-val állnak kapcsolatban. 

A Keresztapát el lehet felejteni –

Valuska László, index.hu

A Titanicon látható Gomorra című filmért a rendező nem ezt érdemelné, mert a nápolyi maffiavilágot tökéletesen bemutatta. A Gomorra esettanulmány lett a maffia működéséről, nem keresztapás viccelődés Marlon Brando szájtamponjával.

A maffiás sztorikat vagy szereti valaki, és akkor Corleoneként vagy Tony Montanaként beszélget barátaival, álma a cosa nostra, és mindig tart magánál egy lófejet vitás helyzetekre, vagy nem. Az utóbbiaknak nem ajálnjuk, mert a Gomorra egy kőkemény dokumentarista maffiafilm a nápolyi szeméttengerből, ahol drogosok, behajtók, Kínának bedolgozó szabók és szemétmaffiások élnek.

A Drót öt évada egy kétórás filmben, legalábbis ami a történetszálakat és a sűrűséget jelenti. A Gomorra Cannes-ban megnyerte a versenyt, ahogy az Európa Filmdíjat is, BAFTA-ra és Aranypálmára is jelölték. A döntnököket meg lehet érteni, mert sok munkával elkészítettek egy többszálon futó filmet, aminek két igazi főszereplője van, a nagyváros és a szervezett bűnözés. Ilyen tekintetben Nápoly Budapest etc.

Matteo Garrone rendezőnek döntenie kellett, hogy ha már megtetszett neki a két éve állandó rendőrségi védelem alatt álló Roberto Saviano azonos című leleplező botránykönyve, akkor mit kezd vele, mivel az alapvetően az oknyomozó újságíráshoz hasonlít, nem fikciós szöveg. Rengeteg apró részlet, név, technika derül ki a könyvből, viszont annál kevesebb emberi történet. Mondjuk a legszebb történetet, a bérszabó személyes tragédiáját, aki párszáz euróért megvarrja a szép estélyit, amit utána Scarlett Johansson a filmbemutatón visel, kicsit elszúrta.

A Gomorra a nápolyi maffia, a camorra világába vezet be. Hatalmas, lepusztult bérházvilágban gyűjtik be a pénzt, itt szórják a drogot és innen próbálnak meg kiszakadni az önjelölt wannabe gengszterek.

A 29 éves Saviano addig kutakodott a camorra gazdasági ügyleteiben, hogy mindenkiről mindent kiderített a nevektől kezdve a védelmi pénzeken át a drog- és fegyverkereskedelemig. Ezt fordították le a filmkészítők a mozivászonra, kiemeltek fontosabb karaktereket és történeteket, hogy könnyebb legyen azonosulni.

A Keresztapát, a Sebhelyesarcút és az összes zseniális maffiafilmet el kell felejteni a Gomorra előtt, mert itt semmi maffiaromantika nincs, ezután a pofazacskómból kiveszem a tampont, hogy soha többet ne beszéljek corleonésan. Ez durva világ, ahol mindent meg kell tenni az életben maradásért. A Gomorra ráadásul bizonyítja, hogy a borzalmas gazdasági és társadalmi környezetben a családhoz tartozás nyújta az egyetlen túlélési esélyt, vagyis a rendszert soha nem fogják tudni bebuktatni, önfenntartó és öntermelő élő rendszerrel van dolgunk.

Itália napfény nélkül – Gomorra –

Zöldi Gergely, kultura.hu

Embert próbáló dolog végignézni egy olyan filmet, amelyben – noha a vitán felül gyönyörű Olaszországban játszódik – nincs egyetlen szép kép, egyetlen mélyen szerethető szereplő, egyetlen megmutatott emberi érzelem sem. Csak kosz, erőszak, primitívség, kilátástalanság és értelmetlen gonoszság.

Roberto Saviano 2006-os könyve az alap, amely dokumentarista eszközökkel tárgyalja a campaniai Camorra tevékenységét. Az évszázadok óta létező, kis, szerteágazó sejtekből álló maffia felelős a Nápoly környéki gyilkosságok nagy részéért, a hírhedt szemét-nemszállítási helyzetért, a veszélyes hulladékok temetőiért és az általuk okozott rákos betegségekért. Saviano maga is nápolyi születésű, és a L'Espresso meg a La Repubblica újságírójaként nem csupán magánemberként, hanem szakmája révén is jó ismerője lett a Camorra viselt dolgainak. Könyvét díjeső fogadta, milliónál nagyobb példányszámban fogyott el Olaszországban, és negyvenkét nyelvre fordították le. Más eredménye is volt megjelenésének: Saviano hamarosan életveszélyes fenyegetéseket kapott a Camorrától, és rendőri védelem alá került. Irodalmi Nobel-díjasok gyűjtöttek aláírásokat azért, hogy kiálljanak tevékenysége mellett, és hogy elérjék: az olasz kormány vállaljon felelősséget Saviano testi épségéért. Az író ugyanakkor, újabb halálos fenyegetések után bejelentette: elköltözik az országból.

Matteo Garrone filmje öt, egymástól független szálon fut, és a hasonló szerkezetű filmekkel ellentétben a szálak sohasem találkoznak. Az egyik egy pénzszállítóról szól, aki a bebörtönzött Camorra-tagok családjainak hordja házhoz a támogatást a szervezettől – majd elárulja azt. A másik egy kisfiúról, aki éppen taggá válik, és egy ismerősét kell kiszolgáltatnia. A harmadik egy szabómesterről, aki a maffia egyik varrodájából feketén a konkurens kínaiaknak kezd dolgozni, és lebukik. Egy fiatalember az illegális szeméttelepek létesítőitől távozik lelkiismereti okokból (az övé az egyetlen történet, amely valami reményteli fejlődést mutat), két kamasz pedig azt hiszi, zsákmányolt fegyverekkel a maffiától függetlenül garázdálkodásba kezdhet. A film leggyakrabban látható helyszíne egy iszonyatos, börtönszerű betonház, végeérhetetlen belső folyosóval, nyomasztó lépcsőházakkal és sötét parkolóval – itt él a szereplők egy része és ide jár a többi. Amit ezen kívül látunk: sötét szobák, kietlen lakások, raktárépületek, lepusztult tanyák, mocskos tengerpart, elhagyatott tó, jellegtelen utcák. A keresztapa-filmek maffiaromantikájának itt nyoma sincs, mindenki nyomorult, a vezérek sem élnek jobban, mint a legszerencsétlenebb beosztott. A történetek párhuzamosan zajlanak, vagyis igen töredezetten fogadhatjuk be őket – és bár részletes képet festenek erről a világról, mégsem képesek valóban magukkal ragadni. Nem is mindig lehet pontosan érteni, ki kinek miért ad pénzt, miért öli meg a másikat, vagy akár: hogy ki is egyáltalán. És bár a szervezet és tevékenységének szövevényességét mindez nyilván jól példázza, követni bizony nagyon nehéz. Nincs kivel menni, nincs markáns történetszövés – igazából borzadva nézzük az egészet, aztán hálát adunk: ennél mindenhol jobb.

Garrone tehát hasonlóan mellbevágó művet tett le az asztalra, mint Saviano, csak épp más a műfaj. Itt még nagyobb hatást lehetett volna elérni, ha kicsit kevésbé veszi biztosra a néző alapvető ismereteit a témakörben, és ha feszesebb dramaturgiát, mondjuk ki: konvencionálisabb filmes eszközöket használ. Mindezekkel a fenntartásokkal együtt különleges alkotás ez, amelynek egyes képeit és történeteit sokáig nem lehet elfelejteni – ahogy néha álmainkban is kísérteni tudnak a híradóban látott képsorok.