Frost/Nixon

Richard M. Nixon amerikai elnök kényszerű lemondása után három évig visszavonultan élt San Clemente-i villájában. 1977 nyarán David Frost ausztrál televíziós riporternek hosszabb interjút adott elnöki tevékenységéről, a hatalom gyakorlásáról és végül a Watergate-ügyről. Ezt a riportot drámába sűrítette Peter Morgan brit drámaíró, aki az Universal megbízásából a forgatókönyvet is elkészítette. Morgan színművét évekig az a két színész alakította angliai színpadokon, aki a filmben is eljátssza: David Frost és Nixon szerepét: Michael Sheen, illetve Frank Langella. Szabó-Pap Gabriella írása. 

Több mint harminc évvel ezelőtti történet a Watergate-botrány, és mint a film végén elhangzik, azóta is minden politikai lehallgatási és kiszivárogtatási botrányt valamilyen „gate”-nek neveznek el. Az Amerikai Egyesült Államok történetében először fordult elő, hogy az elnök köztörvényes bűncselekmény elkövetésére bátorította munkatársait, és amikor az ügy napvilágra került, mindent elkövetett, hogy megakadályozza a bűnösök elleni eljárást. Lelepleződött, kénytelen volt lemondani. Utóda, az alelnökből elnökké előlépő Gerald Ford teljes körű kegyelemben részesítette Nixont. A bűncselekmények tényleges elkövetőire a bíróság börtönbüntetést szabott ki.  Sok nyilatkozat, újságcikk, könyv, előadás keletkezett az ügyről, de az, aki mindent tudott, azaz maga Nixon, hallgatott. A film a háromévi csend utáni nagy riportról szól. 

A filmművészetben érdekes szakmai kihívás a „film a filmben” (pl. Truffaut Amerikai éjszakája), még nagyobb kihívás azonban a „riport a filmben”, hiszen a „beszélő fejek” látványa nem túl izgalmas a nézőnek, bármennyire érdekes és fontos, amit elmondanak. Peter Morgan kiváló dramaturgiai érzékkel egészíti ki az eredeti riport szövegét a forgatás létrejöttének, a munkatársak kiválasztásának erkölcsi, anyagi és szakmai problémáinak bemutatásával. Ron Howard rendező kiemeli a finom árnyalatokat, különösen a beszédes csendeket, a felmerülő kételyek okozta feszültséget, Salvatore Totino operatőr kamerája  pedig a színészek minden  szemvillanását, ajakrándulását elkapja, a közelkép adta lehetőségeket jól felhasználja a belső feszültségek megjelenítésére.

Mire elkezdődik a tévériport forgatása, minden szereplő jellemvonásaival tisztában lehetünk.

A párbajhősök készen állnak, a párbaj kimenetele kétesélyes: a bájgúnárnak ismert, de az előkészületek során egyre tudatosabb és felkészültebb riporter áll szemben a ravasz, a médiát és a média manipulálásának módszereit jól ismerő, anyagias, a hatalomba mindenáron visszakerülni vágyó, ex-elnökkel, aki még mindig azt hiszi, élhet aljas eszközökkel, manipulálhatja a tévénézőket és a riportert. 

Mind a játékfilm, mind pedig benne a tv-interjú dramaturgiája megkívánja az egyensúlyt, az objektivitást, vagy legalábbis annak látszatát. A riporter tudja, hogy az amerikaiak tömege dühös amiatt, hogy a főbűnös, Nixon nem bűnhődött, és azt várja el, hogy az interjúban bírják rá őszinteségre, bűnvallásra. A riportert is erre ösztönzik szakértői. David Frost eleinte bedől Nixon manipulatív eszközeinek, de egyre elszántabb ő is, interjúalanya is. A csúcspont az utolsó riport előtti pár nap: vajon be tudja-e vinni a riporter a döntő „ütést”, kibuktatja-e a vallomást, a beismerést ellenfeléből? Bírja-e az ex-elnök a rá nehezedő erkölcsi nyomást? Ha nem, mi az, amitől megtörik végül, és összeomlik a kamerák előtt?  

Két összeszokott, remek színész csodálatos alakítása és a ragyogóan megírt forgatókönyv révén felszínre kerül mind a Watergate-ügy, mind pedig a média és a hatalomgyakorlás minden erkölcsi problémája, minden finom árnyalata. Érdemes minden apróságra figyelni, lenyűgöző, a nézőt székéhez szögező filmet látunk. 

A történelem az élet tanítómestere, mondták a régi rómaiak. Amit a filmen látunk, az nem csak történelem, bár annak ismerete is nagyon hiányzik a mai köztudatból. Sokkal többről van itt szó. Olyan magatartásokat, olyan folyamatokat tanulmányozhatunk, amelyeket ismernie kell annak, aki a politikáról, a médiáról és a magatartásformákról a saját, önálló, megalapozott és árnyalt, keresztényhez illő látásmódját kívánja felépíteni önmagában. Ez nem könnyű. Tájékozottság, szakértelem, sok töprengés, kommunikációs és viselkedéskultúra  kell hozzá. Mint a filmben. 

(Lásd még a Publicisztika rovatban a Politika, pszichológia, média című írást is)

Oscar-díjra esélyes a Frost/Nixon

2009. február 22-én adják át az idei Oscar-díjakat. A Frost/Nixon című film a Legjobb film is lehet, és egyik főszereplője, Frank Langella is jelölt. A néhány perce nyilvánosságra hozott jelölések alapján 2002-es Legjobb rendező díja után ismét nyerhet Ron Howard, akit most újra jelöltek a legjobb rendezés díjára. A film összesen öt jelölést kapott, a fent említett három mellett a legjobb vágás,  és a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában is esélyes.