Becstelen brigantyk

Szabó-Pap Gabriella filmkritikája:

Ha a rendező Quentin Tarantino és a főszereplő Brad Pitt, akkor tódul a közönség a filmre. Ha történeti alapú a téma, akkor viszont az ifjú, akciófilmekre éhes nézőkre való tekintettel sürgős tisztázni, hogy a sztori jórészt a fantázia terméke. A kiinduló pont valós: a megszállt Franciaországban a németek valósággal vadásznak a zsidókra, és haláltáborokba küldik őket. A továbbiakban azonban úgy keveredik a valóság a valótlansággal, mint egy mószeroló hivatali feljelentésben. A vágyálmok (?) valóságként jelennek meg a film, mint művészeti alkotás keretében? Vagy szarkasztikus játékot látunk: mi lett volna, ha?... 

A holokauszt iszonyatos tragédiája azonban nem alkalmas ilyen játékra. Különösen érzékeny a téma Közép-Európában, de itt, a mai Magyarországon, ahol a neonáci eszmék kezdenek újra tért hódítani a tudatlanok körében, itt végképp nem az.  

A filmbeli történet két szálon játszódik. Az egyik szál fiktív történet egy 8 fős csapatról, amelyet az amerikai hadsereg zsidó katonákból toboroz, vezetőjük Naldo Raine hadnagy (Brad Pitt). Feladatuk az, hogy a megszállt Franciaország területén könyörtelen büntetőakciókat szervezzenek a német katonák ellen, megbosszulják a zsidó áldozatokat. Szinte megszállottjai lesznek a feladatnak. Raine hadnagynak indián ősei is vannak (mint Tarantinónak), ezért osztaga a parancsnok utasítására, megfélemlítésül meg is skalpolja az ellenséget. 

A film történetének másik szála Shosannáról, a zsidó lányról szól, akinek rejtőzködő családját lemészárolják a németek. (Ez sajnos, nagyon is valós elem.) Shosannának sikerül megszöknie, és egy párizsi kis mozi vezetőjeként, álnéven él. Találkozik egy német katonával, aki kedvesen és kulturáltan szól hozzá, és akit nem tud elkedvetleníteni magától, bármennyire is igyekszik. Kiderül a katonáról, hogy a nácik nemzeti hőse, egy propagandafilm főszereplője. A katona kierőszakolja, hogy a propagandafilm párizsi bemutatója Shosanna kis mozijában legyen (innen újra fikció a sztori), a teljes náci vezérkar részvételével. Shosanna eldönti, hogy rágyújtja a moziját a nácikra a bemutatón. 

Ezen a ponton találkozik a két szál: a Brad Pitt vezette csoport is hasonló akciót tervez. Sok buktatón át végül sikerül, de belehal Shosanna és nem kívánt „udvarlója” is.   A lány azonban eléri célját: a vetítővászonról az ő arca nevet gúnyosan a menekülőkre „ez a zsidó bosszú arca, amit láttok”! 

Már a film nézése során felmerül bennem a kérdés: erkölcsileg elfogadható-e az amerikai csoport a terror-módszere? Ölni, kegyetlenkedni, örömmel, bosszúvágytól vezéreltetve, szinte a pszichopata gyilkosok módjára?  A valódi, a történelmi antifasiszta ellenállás méltósága, áldozatkészsége, az emberek védelmében, a felszabadulásért – erkölcsileg mennyire tisztább, még ha az ellenállók is megölték ellenfeleiket! Még ha akciófilmről van is szó, még ha a fantázia szülötte is az efféle tevékenység az akciódússág érdekében, méltatlan a megjelenítése még amerikai részről is, hiszen sok ezer amerikai katona nyílt, hősies harcban az életét adta Európa felszabadításáért a nácizmus alól.  

Még súlyosabban felmerülő kérdés a zsidó bosszúállásé. A neonácizmus egyik kedvenc gondolatmenete ugyanis az, hogy a zsidók kiirtása helyes volt, a felelősök megbüntetése csak a zsidók bosszúvágyából következett, nem történelmi igazságtétel volt. A zsidó bosszú? Erre Radnóti, a kor tanúja és áldozata adja meg a csattanós választ 1944. április 30-án kelt, Sem emlék, sem varázslat című versében: „Szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel / a világ újraépül…”    

A zsidó bosszúállás gondolatának megjelenítése Tarantino filmjében nemcsak történelem-hamisítás. Meggyalázza azokat, akik nem bosszút, hanem igazságszolgáltatást akartak kiharcolni, a holocaustot bűncselekményként akarták meghatározni és ennek megfelelően, bírói ítéletben kimondatni a méltó büntetést a bűnösökre. A nürnbergi per, a későbbiekben pedig  Eli Wiesenthal és Beate Klarsfeld erőfeszítései erre irányultak. Nem feledhetjük a Biblia szavát: „Így szól az Úr: Enyém a bosszúállás, és én megfizetek, kinek-kinek érdeme szerint.” A bíró Isten szolgájaként mondja ki, mi a bűn, és az Ö nevében szabja ki a büntetést.

Jó lelkiismeretű keresztény embernek ezekre az erkölcsi kérdésekre figyelnie kell még akkor is, ha a szórakozás céljával ül be a moziba. Néha egy ilyen film emléke jobban formálja a gondolkodásunkat, mint az iskolában tanult történelem. 

Tarantino filmjének ugyanakkor sok figyelemreméltó, értékes művészi alkotórészei is vannak. Időnként remek pszichológiai érzékkel megírt, ritka feszültségű jelenetek bukkannak fel a történetben. Ilyen képsor az, amikor Shosanna kényszerűen meghallgatja a náci vezetés premierrel kapcsolatos utasításait. Arca, szeme dermedt a rémülettől, de tudja, hogy nem mutathatja ki rémületét és undorát. Valósággal megkövülve nézi a többieket, köztük szülei gyilkosát, aki őt is felismeri. Ha mosolyognia „illik”, éppen csak megrebben az ajka. Mélanie Laurent remekel ebben az alakításban.

A film legemlékezetesebb része Shosanna és nemkívánatos udvarlója utolsó jelenete. A lányt a merénylet előtti utolsó pillanatokban zavarja meg a katona. Shosanna tudja, hogy a tervezett akciót nem éli túl. Tisztán akarja megélni, elküldené a férfit, de az hirtelen erőszakossá válik. Kitör belőle a sértett hím: hát őt, a nemzeti hőst akarja elküldeni ez a nő?!

Shosanna lelövi, de azonnal megbánja tettét. Habozva odalép a földön fekvő férfihoz. Talán a szánalmon kívül is feltámadnak benne érzések… A haldokló azonban utolsó erejével bosszút áll: közelről agyonlövi a lányt. 

Chaplin Hitler-filmjéhez hasonló képsor az, amelyen a filmbéli Hitler a száját nyalogatva gyönyörködik a propagandafilmben agyonlőttek elestén. Itt valóban helyénvaló a szarkazmus: hát nem így nézzük mi manapság az akciófilmekben a csihipuhikat meg a gyilkosságokat?! 

Szintén remek feszültségű, egyben keserű humorú jelenetsor az, amelyben lebukik a kettős ügynök, és kis híján meghiúsul a moziban tervezett akció. 

Brad Pitt csinos amerikai csibészpofijára buknak a nők. Most is önmagát alakítja, le nem kopik róla ez a szerepkör. Még ha szerepe szerint keménykedik is, színész, és nem katonai parancsnok. Christopher Waltz a náci Landa őrnagy szerepében olyan mind megjelenését, mind pedig szövegét tekintve olyan szabályos, majdnem sematikus fő-gonosz, amilyet mi, magyar nézők már megszoktunk a szovjet háborús filmekből.  

Hamis a baba, mondaná Bujtor István filmjének címét idézve a kritikus. Ám a leghamisabb babán is gyöngyös ruha van. Észrevesszük alatta a hamisat is? 

Ajánlható-e hát a film, vagy sem?  Aki elolvassa ezt az ajánlót, mielőtt megnézi a filmet – annak igen.