Az utolsó ház balra

Szinte mindig egy kis hétvégi kiruccanással kezdődik minden. Megnyugtató környezetben, vidéken, távol a város zajától, ahol nem történhet semmi rossz az emberrel. Vagy mégis? Nem hiába játszódik a leghatásosabb pszichothrillerek legtöbbje ebben az elzárt közegben, ami egyik pillanatról a másikra változik át félelmetes ketreccé. Vörös Katinka írása.

Az utolsó ház balra az azonos című 1972-ben Wes Craven (Rémálom az Elm utcában, Sikoly-trilógia) rendezésében készült horror átdolgozott és felfrissített változata. A horrormester most a produceri székből követte figyelemmel a forgatást, a görög rendezőre, Dennis Iliadisra hagyva a rendezői pozíciót, aki ezzel az alkotással mutatkozott be Amerikában. (Előző filmje, a Hardcore győzte meg az alkotókat arról, hogy ő a legalkalmasabb a remake elkészítésére.) Az eredeti film esetében Craven a lehető legalacsonyabb költségvetésből kellett hogy dolgozzon, ezért saját elmondása szerint kénytelen volt kihagyni jó pár olyan jelenetet, melyek a szereplők hátterét, árnyaltabb megjelenítését szolgálták volna. Most azonban megadatott ez a lehetőség . Iliadis nem habozott újragondolni a történetet és a karaktereket, hogy még ütősebb, még felkavaróbb filmként születhessen újjá a klasszikus.

A két főszereplő lány, Mari Collingwood és barátnője, Paige véletlen folytán keveredik egy hidegvérű gyilkosokból álló banda fogságába, akik a Mariék nyaralója melletti erdőbe viszik a lányokat, hogy szórakoztassák magukat kínzásukkal. Hiába a szökési kísérlet, a vad ellenállás a túlélésért. Paiget megkéselik, és belehal sebeibe. Mari, miután megerőszakolták, a tavon át igyekszik elmenekülni, de meglövik. Gyomorforgató és sokkoló az a kegyetlenség, amivel a lányok szembesülnek, és félelmetes az a kiúttalanság, ami a szemükben tükröződik. A néző azt hihetné, hogy ennél már nem lehet tovább menni, pedig még csak ezután fordul a kocka, és kezdődik meg a gyilkosok tortúrája, amit azután élnek át, hogy betérnek balról az utolsó házba a Collingwood birtokra.

A gyermekükért bosszút álló szülők motívuma sem számít újdonságnak már a műfaj alkotásainak sorában, de az a brutalitás és mindenre elszántság, amivel az anya és az apa a felismerés után nekiront a bűnözőknek, kétségtelenül a székekbe szögezi a nézőket. A remakeben a szülők bosszúja – a már említett kimaradt jelenetek miatt – jóval megalapozottabb és kidolgozottabb, mint az eredeti műben. A motivációt még csak elfogadhatjuk magunkban, mégis a megdöbbentő képsorok nem hagynak nyugtot egy pillanatra sem, és a moziteremből kilépve is szorongató a gondolata annak, hogy akár bármelyikünk kerülhet még ilyen helyzetbe Akkor vajon melyik emberi élet lenne fontosabb számunkra, és mennyire tudna parancsoló lenni az erkölcs, ha a saját életünk, vagy gyermekünké függne attól, képesek vagyunk-e elvenni valaki másét?    

Iliadis sem vonultat fel sztárszínészeket – ahogy azt Craven sem tette. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, mind a gyilkosok, mind az áldozatok, és az áldozatból lett gyilkosok is ijesztően hitelesen alakítanak a vásznon. A lányok kétségbeesése, a bandatagok hidegvére és kiszámíthatatlansága, a szülők folyamatos feszültsége végig ott vibrál a film 110 percében. Minden premier plán, ami egy élettelen arcot, vagy egy rettegést tükröző szempárt mutat, sokkolóan vág a néző arcába. A szinte végig kézikamerával készített felvételek pedig még gyomorforgatóbbá teszik az amúgy sem könnyen nézhető jeleneteket.

Az eredeti film rajongói nem fognak csalódni a végeredményben, és minden bizonnyal a horror-thriller-kedvelők sem. Azonban gyanútlan áldozatai is lehetnek a filmnek, senki se ringassa magát abba a tévhitbe, hogy egy könnyű esti mozizás elébe néz, ha beül az alkotásra.