Az Ormánság senkié se…

Ormánság… hol is van az?  Sokaknak még ez is kérdés. Olvasottabbak emlékezetébe beugrik, hogy mintha a népi írók a 30-as években foglalkoztak volna az Ormánsággal… talán némelyeknek eszébe jut, hogy Kodolányi János írt az ormánságiak „egykézéséről”: a parasztcsaládokban csak egy gyermek születhetett, nehogy a kisbirtok tovább aprózódjék az örökösök közt. Hogy ezzel milyen testi-lelki elnyomorodás, mennyi haláleset, a családi élet milyen pusztulása járt vele, azt már ugyanolyan kevesen tudják, mint amilyen kevesen a kiváltó okokat ismerik. Szabó-Pap Gabriella írása. 

Ormánság az a vidék, amely Barcs, Szigetvár és Siklós valamint a Dráva és így a horvát határ közé esik. Sík terület, ahol közepesen jók a földek, és mind az állattenyésztés, mint a növénytermesztés tisztes megélhetést adott volna… adhatna ma is, ha… 

Miért nem? Miért pusztul ez a vidék? Kell-e pusztulnia, vagy van kiútja? Miért és hogyan? Ezeket a kérdéseket járja körül a szociológus és a gazdász gondolkodásával Kisfaludy András ebben a riportfilmben. 

A II. világháború előtti időkben a falusi gazdaságok eredményei ellenére nem volt mód a kisbirtokok bővítésre, mert a falvakat nagybirtokok vették körül. Ezért alakult ki az egykézés iszonyú, öngyilkos gyakorlata. Kivételes volt az olyan szociális érzékkel megáldott nagybirtokos, mint a méltatlanul elfeledett Biedermann Imre, aki utak, kisvasutak építésével, iskolák és egyéb közintézmények létesítésével sokat tett az életképes kisgazdaságokért. A háború alatt, mint zsidót, a háború után, mint nagybirtokost üldözték, az ÁVO börtönében halt meg.  Jóleső, illő a tisztelgés az ő emléke előtt a film bevezető képsoraival. 

A téeszesítés és az iparosítás hatására a fiatalok fokozatosan elvándoroltak a falvakból.  A rendszerváltozás után előbb a szövetkezeti gazdálkodás züllött szét, majd fokozatosan leépült az ipar, még az élelmiszert feldolgozó ipar is. A falvakban nem maradt munka. A gazdálkodás újraindításához hiányoztak az anyagi erőforrások. A falusi kis iskolákat felszámolták, megszűntek a posták, végül a vonatközlekedés is, úgyhogy ma már nem is lehet munkába, iskolába járni az ormánsági falvakból. Óriási a munkanélküliség, amiből gyakorlatilag nincs kiút. Segélyből vagy nyugdíjból tengődnek az emberek. 

Megváltozott a lakosság összetétele is. Egyre több az újonnan beköltöző, a földműveléshez, állattartáshoz nem értő, segélyen tengődő család. A falvak főutcáin sok az apró, málladozó falú házikó, amit kerítés nélküli, derékig érő gazzal borított kertek vesznek körül. De minden házon ott a műholdas tévéantenna... A zöldséget, gyümölcsöt Mohácsról szállítja  egy vándorkereskedő. A kenyeret szintén autós pékvállalkozó szállítja a közeli kisvárosból. A segélyeket még a kifizetés napján elköltik – ki a kocsmában, ki a boltban…  

Az erkölcsi romlás, amely az egykézéssel kezdődött, a közösségi élet és a munkaerkölcs hanyatlásával folytatódott, máig hat. Eredménye a lepusztuló gazdaság, a lepusztuló, kilátástalan élet ezen a vidéken. 

Az idősebbek közül sokan még tartják magukat: ki állattartással, ki a kiskert megművelésével, ki pedig a csodálatos ormánsági népművészet művelésével és tanításával. Egyre többen hagynak fel azonban az ilyesmivel, mert a  tolvajok ellen nincs védelem.  

A régi legelők üresek, elgazosodtak.  Nem is lenne piaca a terménynek, hacsak… hacsak újjá nem építenék a Harkány és a horvát területek közt régen létezett vasútvonalat. A horvát bevásárló turizmus tisztes hasznot hoz a határállomások közelében, hát érdemes lenne próbálkozni vele… de ahhoz utak, vasútvonal, infrastruktúra kellene… a most munkátlan kezek tulajdonosait pedig meg kellene tanítani azokra a munkákra, amiből megélhetésük lenne… mert lenne… ha valaki törődne az Ormánsággal!

De az Ormánság senkié. Azaz: a régi nagybirtokosok helyébe kerültek azok a  spekulánsok, akik kft-k és bt-k mögé bújva felvásárolták a földeket a privatizáció során, de tulajdonukkal azóta sem törődnek. Ki tudja, miért? Vannak hősies erőfeszítések a kormányzati akarat megnyerésére, a minimálisan szükséges fejlesztések elérésére, de sorra-rendre elbuknak.  

Vajon miért? Ki tudja?

Mi lesz az itt élő emberekkel? Ki tudja? 

Ki segít azokon, akik saját erőből nem tudnak kivergődni a kilátástalanságból? Ki tudja…?

A film iránt érdeklődők vegyék fel a  Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesületével a kapcsolatot, ahol Kisfaludy  András, az Ormánság-film rendezője az elnök. Elérhetőségek – emailcím: info@made.hu  vagy az Interneten – www.made.hu.