Avatar

Forrás: Heti Válasz / Lukácsy György filmkritikai írása:

Tisztaság kékítővel

Már 1994-ben felmerült a film ötlete, a technikai hátráltató körülmények miatt James Cameronnak mégis csak három éve volt Avatar című negyedmilliárd dolláros filmjének elkészítésére. Tervének eredménye azonban még e nem túl recesszióbarát költségvetéssel is kiutat mutathat Hollywoodnak a válságból.

A közhiedelemmel ellentétben Hollywoodban nem kerül forgalomba aránytalanul sok nagyjátékfilm. A hegemónia tehát nem elsősorban mennyiségi kérdés. (Indiában közel 800, vagyis majd kétszer annyi film készül évente, mint a kaliforniai álomgyárban.) Az ok: még mindig olcsóbb elkészíteni egy filmet, és aztán dobozba zárni vagy kiadni videoforgalmazásba, mint megbukni vele a mozipénztáraknál. Egy sor intézményesített akadály (pitch forum, forgatókönyv-fejlesztés, tesztvetítések stb.) áll rendelkezésre, hogy kiszűrjék és még időben leállítsák a kockázatosnak vélt produkciókat.

S a szigor indokolt is, ha csak a legújabb kihívásra, azaz a nézői szokások megváltozására gondolunk. Hiszen ki megy moziba akkor, ha már mobilon is nézhet filmet vagy a hivatalos premierrel szinte egy időben letölthet bármit az internetről?

Erre a nyugtalanító kérdésre találta meg Hollywood a választ, amikor bizalmat szavazott James Cameronnak (Terminator, Titanic), hogy megalkossa nagy ívű 3D-s sci-fi tervét. Pedig az ötlet elsőre biztosan hajmeresztőnek tűnt: ekkora összeget adni egy olyan meséért, amelyben egy rokkantnyugdíjas tengerészgyalogos nyúlánk, kék lénnyé - na'vivá - változik. Nem klasszikus happy end. Ráadásul egy alig ismert színésszel a főszerepben. Elvesztették volna az eszüket a hollywoodi producerek? Az Avatar kapcsán az amerikai filmipar sikerreceptjét elemezzük.

Se íze, se bűze

A mozinak mindig számos vetélytárssal kellett megküzdenie. Most a kalózkodás a legádázabb ellenfél, de például az ötvenes évek kolosszális történelmi tablói (Kleopátra, Az angliai csata, A Római Birodalom bukása) idején csak a Ben Hur 70 millió dolláros rekordbevétele mentette meg az MGM stúdiót. A terebélyes hollywoodi stúdiórendszer ugyanis megroppant önnön súlya alatt. A hatalmas, egymással versengő díszletek már nem nyerték el a közönség tetszését, a mozipaloták hirtelen kongani kezdtek az ürességtől. (1952-re mindössze négy év alatt a heti átlagos nézőszám 40 millióval, azaz közel a felével esett vissza az Egyesült Államokban.) A televízió elterjedése és a kertvárosok kiépülése állt a mozilátogatási szokások megváltozása mögött. A nézők már nem a korábbi lelkesedéssel mentek elővárosi otthonaikból a javarészt belvárosi mozikba.

Már akkor felmerült több javaslat a széles tömegek visszacsábítására, egyik-másik ezek közül ma már komikusnak tűnhet. Jack Cardiff 1960-as Scent of Mystery című alkotása például új műfajt hozott létre, a Smell-O-Vision-t, mely az előadás részévé tett bizonyos illatokat is. A szagos mozi ötlete azonban hamar megbukott. (Bár a nyolcvanas évek elején még akadt rendező, aki csak így tudta elképzelni alkotását. John Waters Polyester című filmjének vetítéséhez mellékeltek egy tíz illatot magán hordozó kártyát, amelyet a nézők adott pillanatban megszagoltak.)

Szintén az ötvenes évek nagy próbálkozása volt, de meglehetősen költségesnek bizonyult: a széles vászon (cinerama). Az igazi technikai invenció azonban a viszonylag olcsó háromdimenziós vetítés volt, amelyet viszont a rendezők fogadtak bizalmatlanul. Minthogy egészen az Avatarig kellett várnunk az igazán élethű 3D-s ábrázolásig, könnyű elképzelni, hogy az ötvenes évek rendezője miért nem akart belebújni e technikai gyermekcipőbe. Akkoriban tehát a 3D megmaradt az egyszerű műfaji filmeknek, a horrornak, a westernnek és a sci-finek. De a hatvanas évek végi megújulást éppen e lenézett műfaji filmek hozták meg.

Szürke sztárok

A 3D tehát most vált felnőtté, kiegészítve a széles vászon új generációjával (IMAX) és a CGI (computer generated imagery, vagyis számítógép által létrehozott kép), a digitális animáció legfrissebb fejlesztéseivel. Cameron szerint éppen azért csúszott többször is a forgatás, mert be kellett várni, hogy a fejlesztők eljussanak egy-egy probléma megoldásáig. Ha Robert Zemeckis is ilyen türelmes lett volna, nyilván nem csak a főszereplők CGI-ábrázolása lett volna alaposan kidolgozva az idei Karácsonyi énekben. Az ötvenes évek törekvései tehát - bármilyen kezdeti kudarcokhoz vezettek is - az Avatarra beértek. De mit ér e sok rövidítés (IMAX, 3D, CGI) sztárok nélkül?

A sokszor emlegetett sztárkultusz, a bejáratott színészek szerepeltetése nem jelent feltétlen sikert. Éppen a szereplők ismertsége miatt, hiszen egy csapból is folyó figuráról egy néző sem gondolja, hogy „egy közülünk". Ezért nem meglepő, hogy James Cameron sem egy sztárt (Sam Worthington) tett meg az Avatar főszereplőjének. A szürkeség tehát a csillogás fellegvárában akár előny is lehet. Ez a fogás sem előzmények nélküli. Az akkor még ismeretlen, az ácsmesterséget a színészetért odahagyó Harrison Ford például visszhangtalan alakítások (és az American Graffiti mellékszerepe) után kapta meg a Csillagok háborúja főszerepét. Ahogy az új Hollywoodnak nevezett, 1969-ben kezdődő korszak másik ikonikus filmje, a Cápa főszereplője, Richard Dreyfuss sem a klasszikus amerikai sztár figurája. Igaz, mögötte már volt több tévésorozat is.

James Cameron mindössze annyival segítette meg a „szürke" szereposztást, hogy beválogatta Sigourney Weavert. Ezzel egyben a nézőknek is üzent: a színésznőt az Alien sorozat tette világhírűvé, vagyis otthonosan mozog a sci-fi világában.

Ősi recept feljavítva

A nézők moziba csábítása tehát akkor lehetséges, ha filmélményt ígérnek nekik. Ezt szolgálják egyrészt a technikai fejlesztések. Másrészt természetesen a lenyűgöző látványhoz epikus történet is dukál. Az Avatar a maga 160 perces kibontakozásával egy ilyen eseményfolyamot akar bemutatni. Ebben a tekintetben viszont már akadnak tisztázatlan pontok a filmben.

A történet a tengerészgyalogosról, aki hibernálásból ébredve otthagyja a „haldokló Földet", hogy a Pandora nevű bolygón teljesítsen missziót, elsőre inkább tűnik zavaros zöldfilmnek, mint szerencsés véggel kecsegtető hollywoodi eposznak. Hiszen felcserélődnek a szerepek: az Avatarban nem az emberiségre támad egy idegen civilizáció, hanem mi állunk a rossz oldalon. (Az ember célja az idegen bolygón a rendkívüli ásványkincsek kibányászása a helyi lakos na'vik kárára, akár az ő elüldözésük árán.) E rossz lelkiismeret táplálja a filmet.

A távoli jövőben játszódó történet - talán nem indokolatlan ezt feltételezni - meglehetősen aktuális, s az amerikaiak (s szövetségesként mi is) értve értik a célzást, az utalást a más vallású, tiszta erkölcsű népek leigázására. Bár a film kerüli a nemzetiség megnevezését vagy a csillagos-sávos zászló feltüntetését a katonai egyenruhákon, a G. I. Joe-mentalitás lehetővé teszi az afganisztáni, iraki áthallásokat.

A gondot viszont az okozza, hogy Pandora népének tisztalelkűségét túl sok és túl hosszú csata- és akciójelenetek árán ismerjük meg. Pedig szép gesztusokat tesz e film a természeti vallást gyakorló na'vik irányába. Mítoszukat viszonylag alaposan kidolgozza, az élet fája például olyan kvázi oltár, ahol a „kívánságok imákká válnak". Ez ellen a nép ellen lép fel az emberiség a „terrorra terror" retorikájával. A történetet tehát alapvetően tiszta gondolat motiválta, hiszen a főszereplő tengerészgyalogos faját is elhagyja a tiszta na'vi szerelemért.

Az argentin író, Jorge Luis Borges úgy mérte le egy fikció erejét, hogy az bizalmat tud-e kelteni maga iránt, vagyis elhisszük-e egyáltalán, hogy vannak na'vik a planétán. Aki megnézi az Avatart, csak percekre érezheti e bizalmat, bármilyen hálás is e pillanatokért.