Zsugyel Kornél – Jak 3,13-18 – 2010. 02. 14.

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az idei farsang utolsó hétvégéjén vagyunk túl. A következő kedd már húshagyó kedd, s szerdán amikor római katolikus testvéreink hamvazkodni mennek elkezdődik a böjti időszak, a maga puritánságával, visszafogottságával, még akkor is, ha a tájékozatlan vendéglátók sokasága a böjt második napját torkos csütörtökkel ünnepli, így világítva rá arra, hogy mennyire tájékozatlanok az egyházi ünnepek kérdéskörében.

Mindez persze arra jó, hogy mi templomba járó emberek legalább megtanuljuk, s bevéssük az egyházi esztendő menetrendjét, s ha kérdezik mikor, hogyan kezdődik a böjt tudjunk rá válaszolni. Persze ettől még senki ne gondolja magát bölcsnek, hiszen a bölcsesség nem a könyvtárak polcainál, az elsárgult könyvek betűinél kezdődik, hanem az Úr félelmével, ahogyan erről a Példabeszédek könyvében is olvashatunk.

A bölcsesség témája nehezen köthető farsanghoz. Ekkor ugyanis a vidámságé, a táncé, az önfeledt szórakozásé a főszerep. Mi pedig a bölcsességet hajlamosak vagyunk a nyugodtsághoz, a megfontoltsághoz kötni. Pedig csak az Úr félelme, az Isten szeretete az egyetlen kritérium. Így nekünk nem kell félnünk a mulatozástól, hiszen maga Jézus is sokszor került ilyen helyzetbe. Sőt tudjuk róla, hogy Kánában ő maga változtatta borrá a vizet, hogy az emberek örülhessenek, mulathassanak.

A farsang önfeledt szórakozást nyújt, de valójában komoly üzenete van, hiszen az ember ilyenkor azt ünnepli, hogy véget ért a karácsonyi ünnepkör. A téli időszakot sikerült átvészelni s a felszabadult bolondozás a magabiztosság jel. Az, hogy kikacagjuk a telet azt üzeni, hogy innen már fél lábbal is kibírjuk a tavasz kezdetéig, amikor pedig ismét lehetőségünk lesz megtapasztalni, hogyan kel életre a természet s hogyan lát el bennünket gazdagon mindenféle jóval. Ugyanakkor a farsang egy picit azt is megmutatja, hogy az ember megsejtett valamit Isten szándékából, miszerint ő se vetette meg a jelmezt, a maskarát. Luther ezt az elrejtőzködő Isten fogalmával teszi egyértelművé.

Már az első századok teológusai is tudták azt, hogy az Isten emberi formát vett fel, ahogyan azt a Filippi levél Krisztus himnuszában is olvashatjuk: „Magatartásában is embernek bizonyult.” Ám a jelmez alatt valóságos istensége is megnyilvánult, hiszen semmi bűne nem volt.

Jézus karácsonykor felvette az emberi sorsot, ám ekkor még csak néhány kiválasztott (Mária, József, Pásztorok, Bölcsek, Simeon) tudta, hogy ő nem csupán egy egyszerű halandó, hanem az Isten Fia. Ahogyan a régi farsangi bálokon is természetes volt, hogy az ember nem fedi fel a valóságos arcát mindenkinek, hiszen a jelmezbál lényege az inkognito, a felismerhetetlenség, hogy azután még nagyobb legyen a csodálkozás, amikor lehullanak az álarcok.

Mert az álarc takar egy darabig, azután viszont jön az igazság pillanata. Ahogyan Jézus mondja: „Nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna.”

S most az egyházi esztendő aktuális vasárnapján épp a határon állunk. Mögöttünk Karácsony, előttünk Húsvét hegycsúcsa. Mi a völgyben állunk s bizony az előttünk levő szakasz cseppet sem könnyű. Hegyet kell másznunk. A böjti emelkedőt, (aki élt Miskolcon, az tudja mit jelent a „szuszogó” fogalma) hogy azután boldogan nézhessünk körbe a megváltás hegycsúcsán. Csakhogy ez nem megy az álarcok levetése nélkül. Azoktól meg kell válnunk, hiszen mindannyiunknak leplezetlenül kell megállnunk az Isten ítélőszéke előtt. Azért, hogy számot adjunk a bennünk lévő bölcsességről, Istenfélelemről. Elsősorban önmagunknak, hiszen az Isten jól ismer bennünket.

Az apostol nyilván tisztában volt vele, hogy ez a bölcsesség nem születik velünk. Fokozatosan alakul, érlelődik meg bennünk, ahogyan a földbe vetett mag is sok időt tölt rejtetten, látszólag semmit sem téve a föld alatt s azután a teremtés kényszerében előbújik s százszoros termést hoz.

Bizony az elrejtettség hozzátartozik az életünkhöz, ám előbb utóbb döntenünk kell, hogy vállaljuk e igazi küldetésünket, felvesszük-e a nekünk szánt fehér ruhát, a Krisztus(ál)arcot, miután beismertük múltbeli tévedéseinket, avagy hamis biztonságérzettel folytatjuk a jelmezbált az irigység és viszálykodás, ha tetszik az ördög, az óember jelmezében.

Ez komoly belső harca az Istenkérdést komolyan vevő ember számára, ahogyan Jézus is megharcolta, elénk élte ezt a csatát. S az, hogy ő jól döntött a mi üdvösségünkké vált és egyben olyan biztatássá, hogy bár a lelepleződés fájdalmas, mégis az Isten gyermekeiként bízhatunk a feltámadásban. Abban, hogy a régi ember halála után fel ölthetjük a békeszeretés, a méltányosság, az engedékenység ruháját, mely semmissé tesz minden vétket, s meglátszik rajta Isten szeretete és dicsősége. Ezek közül pedig legnagyobb a Szeretet. Ámen