Weltler Sándor – 2009. 12. 26. – Ézs 49,13-16a
NYOMORULTAK – Nem a híres regény címe, hanem a karácsonyi gyülekezet megszólítása. Kik nyomorultak? Nyilván azok, akik nyomorúságban élnek. Nem feltétlenül szegénység miatti nyomorban. Van szegénység miatti nyomor. Most ne csak a kispénzűekre gondoljunk, akiknek nincs mit enniük (Mt 15,32), hanem az adósokra, akinek fizetniük kellene, de nincs miből. (Mt 18,25) Van a kialakult helyzet miatti nyomorúság is. Van válság, vannak válságos helyzetek, amelyet a biblia "ama napok nyomorúságának" nevez (Mt 24,29), amikor népek töretnek össze, mennek tönkre. (Jer 8,21). Itt se csak a sokat emlegetett gazdasági, politikai, erkölcsi, szellemi válságra gondoljunk, hanem a lélek válságára, amikor a szomjazó lelkek, mint sivatagban bolyongó emberek nem találnak lakott városra, ivóvízre. Lehet, hogy valaki nem szegény, nincs adóssága, nem tartozik senkinek, válságoktól mentes életet él, mégis nyomorultnak érzi magát. Gondoljunk csak Pál apostol nagy, mélyből jövő sóhajtására: "Én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem ebből a halálra ítélt testből?" És akkor még a bűneink nyomorúságáról nem is szóltunk. Pedig a mi igazi nyomorunk a hitetlenség. Nem csak a megvertség, a kifosztottság, a levertség, a halálfélelem, hanem korunk égbekiáltó istentelensége - a hitetlenség. Nyomorult Gyülekezet! E megszólítás jobban illik ma hozzánk, mint a megszokott. Sokkal inkább vagyunk nyomorultak, mint keresztyének. Kifosztottak, mint az a megvert ember a jerikói úton (Lk 10,33). És kifosztók, mint a tékozló fiú, aki az atyai örökségnek már rég a fenekére vert. Aki pedig esetleg mégis különbnek gondolja magát, nézzen a tükörbe!
Igazi karácsonyuk idén csak a nyomorultaknak van! Ez a mai üzenet nekik örömhír: "könyörül a nyomorultakon". Büszke embernek nem kell könyöradomány. Ezért is utasítja el a világ Isten karácsonyát: az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be. Természetesen nem csak olyanok vannak, akik nagy magabiztosan elhagyták az Urat, hanem olyanok is, akik úgy gondolják, hogy éppen maga az Úr hagyta el őket. Ez utóbbiaknak szól az evangélium: megszánta az Úr e sóhajtozó világot, s szerzett neki váltságot. Megkönyörült rajta.
Ez az ige Isten szívébe enged bepillantást, amelyről nem beszélhetünk eleget. Tudjuk, hogy irgalmas, tudjuk, hogy könyörületes. Ma azonban egy olyan vonását tárja elénk a próféta, amelyről kevesebbet szoktunk beszélni: a szánakozó szívét. Ézsaiás így hirdeti: „megszánta népét az Úr.” Mit jelent ez?
Isten nem érzéketlen Isten. Van szíve! Tud szánakozni. Sőt: nem csak tud, szánakozik is rajtunk, miattunk. Nem humanitárius szinten, ahogyan a próféta kesereg: „Népem összetörése engem is összetört.” (Jer 8,21) Isten szíve nem humanitárius, hanem szamaritánusi szív! Isten: szánakozó Isten! Tudták róla ezt már a próféták is. Ninivének a prófécia és naptár szerint el kellett volna pusztulnia. Azért nem pusztult el, mert Isten megszánta azt a várost! Pedig az a nép, az a város pogány volt. Istenidegen! Mennyivel inkább szánakozott az Isten az övéin, amikor hirdetjük, s hangzik is: „megszánta népét az Úr, és könyörül a nyomorultakon." Nem tudjuk, hogy a betlehemi jászolban szénára vagy szalmára fektették-e a kisdedet. Véleményem szerint nem lehetett szalma, mert Isten karácsonyi felelete a világnak: széna! Szénaalomnak kellett lennie! Ami pedig Istennek a munkálkodó kezét akkor megmozgatta, a szánalom volt. „Megszánta népét az Úr."
Ézsaiás két képpel (karácsonyi képeslappal) szemlélteti ezt a szánalmat. Az egyiken egy anya csecsemőjével. Nem feltétlenül Mária és a gyermek Jézus! Egy anya, ha igazán anya, soha nem feledkezik meg a gyermekéről. Ha azonban mégis volna ilyen anya, Isten jósága nem feledékeny. Figyeljük meg, hogy Jézus földi munkájában milyen nagy hangsúlyt kapott a szánalom. Még az őt be nem fogadó falura sem kért tüzet az égből! Szánakozott a sokaságon, amikor nem volt kenyerük. Megszánta a betegeket, amikor gyógyította őket. Szánalommal volt az emberek bűne iránt is, amikor a bűnbocsánatot hirdette nekik. Igen: megszánta népét az Úr! Aki pedig nem voltak sem éhesek, sem betegek, azokat is szánta, mint népet, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a pásztor nélküli juhok. (Mt 9,36)
A másik kép különös. Isten vésett tenyerét mutatja. A betlehemi gyermek – stigma! Jel, amely nemcsak Istent emlékezteti irgalmára, hanem bennünket is az Istenre. Mégpedig arra, aki nem feledkezett meg rólunk, aki nem hagyta el az ő nyomorult népét. Megszánta, és megkönyörült rajta. Hogy ez a mai nyomorult világ, benne nyomorult gyülekezetek, köztük a sok-sok nyomorult ember emlékezik-e még Isten irgalmára, vagy már rég megfeledkezett az ő kezének a sebéről, nem tudom. Igazából nem is nagyon érdekel. Azt viszont tudom, hogy Isten szereti a világot, ahogyan Krisztus is az ő egyházát, íme, a tenyerébe vésett be minket, mert „megszánta népét az Úr, és könyörül a nyomorultakon." Ámen.
