Vető István – Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap

Lk 13,22-30   Mátyásföld, Cinkota    455, 10

(1Móz 4,1-16a)             2009. szeptember 6. 320_1-4.5-6,

Gal 3,15-22 Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap   308₁, 12

Ajtók és utak Isten kegyelme felé 

Bevezetés: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!” - halljuk milliószor, miközben intézzük ügyeinket, utazgatunk szerte a városban. Talán vannak olyanok is, akik már meg sem hallják ezeket a szavakat, hiszen már annyira megszokták, vagy éppen fülükbe bömböl a legkorszerűbb mp4-lejátszóból áradó zene. Pedig a figyelmeztetés nagyon fontos! Sok baleset előzhető meg, ha valaki körültekintő, és figyel a veszély jeleire. A BKV megpróbál emberi hangon szólni az utasokhoz, még ha gép játssza is le ezeket a felvett mondatokat. Minden állomáson kicsit más szavakkal hangzik az intés, szépen, magyarosan hangsúlyozva. Talán már ezt sem vesszük észre…

Pedig, ha komolyan átéljük a figyelmeztetés tartalmát, meg kell, hogy ijedjünk. Az ajtók záródnak! Sokszor láttam, amikor még a piros 7-sen utaztam a Teológia felé, hogy amikor megszólalt a berregő, az utcán igyekvők hirtelen futásba kapcsoltak, s mielőtt még becsukódott volna az ajtó, ügyesen felugrottak a lépcsőre. Volt, amikor a már a buszon állók fogták meg az ajtót, s a megmaradt résen keresztül slisszolt be az újabb felszálló.

Ilyen érzésem van, amikor a szoros kapu képe jelenik meg előttem. Utolsó pillanat, záródó ajtó, rémült pillantások, s az utolsó lehetőséget megragadó élelmes emberek, akik még azon a kicsi résen is be tudnak furakodni…

Alapigénk arra a kérdésre ad választ, hogy vajon hogyan is juthatunk be Isten országába. Ijesztő a kép: Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? – kérdezik a tanítványok, s kérdésükben benne van a kérlelhetetlen válasz: igen, kevesen vannak! Mégis azért faggatják Jézust, mert valami más feleletet várnak: valami jobbat, valami reménytelibbet, valami vigasztalóbbat. Jézus azonban megerősíti reálisan látott aggodalmukat.

1. Az ajtók záródnak. Telik-múlik az idő. Rostáné Piri Magda esperes asszony súgta meg nekem a tegnapi fogadáson, hogy gondolkodott rajta, elmondja-e köszöntésében: bizony több sötét hajszál volt a fejemen, amikor Alsóságra beiktattak… Megkímélt a tények nyilvános megállapításától, de ami igaz, az igaz… Mindnyájunknak el kell ismernünk, hogy az idő múlásával nemcsak hajunk fakul, hanem fizikai erőnk, lelkesedésünk, reménység – s talán hitünk is. Jézus figyelmeztetése viszont újra talpra állít bennünket, hogy ne feledjük el felelősségünket: Az ajtók záródnak!

Tapasztaljuk ezt nap mint nap: aki már egyre nehezebben lép fel a HÉV lépcsőjére, akinek már többször meg kell állni a lépcsőn, hogy levegőt kapjon, akinek gyengül a hallása, látása, saját bőrén tapasztalja: beszűkül a világ, egyre több ajtó záródik be. S ahogy hitünkben megfogyatkozunk, úgy látjuk magunk előtt a messzeségben, ahogy lassan, de megállíthatatlanul záródik a mennyország kapuja.

Ezért fontos az, hogy újra meg újra halljuk az igét, frissüljünk Krisztus ismeretében és a vele való közösségben, amit ma az úrvacsora szentségében ismét átélhetünk. Mondhatnánk: miért ez a vészjósló hang? Hiszen éppen tegnap tapasztalhattuk meg, milyen csodálatos érzés együtt lenni Isten színe előtt, harsogni az Erős vár…, vagy a Jövel, Szentlélek… dallamát, együtt imádkozni a Miatyánk szavait, hatalmas dübörgéssel felállni az igehallgatásra. Monumentális élményben volt tegnap részünk.

Jézus azonban visszaránt minket a földre, nehogy elfeledjük: mindez csak ideig-óráig tart. Az ajtók záródnak, s kevesen vannak, akik valóban bejutnak Isten országába. A gazdag ifjú története éppen erre emlékeztetett engem, és minket mindnyájunkat esperes úr tegnapi igehirdetésében. (Megvallom, ez a harmadik olyan figyelmeztetés lelkészi szolgálatom során, amely különösen is szíven ütött. Az első Káldy Zoltán prédikációja volt, amikor elsőéves teológusként hallgattam: „A teológus nem vető! A másik egy kedves barátom szavain keresztül ért, akit a fóti kántorképzőben ismertem meg. Ő azt mondta, hogy a teológusok nem jutnak be a mennyek országába, mert túl nagy a fejük. S a harmadik a tegnapi intés.)

Nem véletlen az, hogy Isten szembe állít bennünket követelésével, s a mi hitünk gyengeségével, kísértéseinkkel és gőgös magabiztosságunkkal. Nem olyan egyszerű eljutni Hozzá!

2. Van mégis egy kiskapu. Jézus hasonlatának megértéséhez ismernünk kell az ókori városok védelmi rendszerét. Napközben a várost körülvevő fal kapui tárva voltak, de esténként bezárták a kapukat. A nagykapun viszont volt még egy kiskapu is, amit még egy ideig nyitva tartottak. Védelmi okokból ez a kapu mindössze akkora volt, hogy egyetlen ember át tudott rajta bújni.

Izráeli utam egyik legnagyobb élménye volt, amikor a betlehemi Születés-templomot meglátogathattam. Hajdanán ott is egy hatalmas bejáraton keresztül lehetett bejutni, most azonban már csak egy kicsi ajtó enged bebocsátást. (A muzulmánok rongálásai ellen kellett leszűkíteni a bejáratot.) Hogyan juthat el Jézushoz a hívő ember? Csakis földig hajolva, alázatosan. Aki büszkén, orrát a magasba emelve akar bejutni, hamar beveri a fejét.

Isten csodálatos kegyelmét jelzi ez a kiskapu. Nem olyan kiskapu ez, mint amilyeneket mi ismerünk: ha valakit nem vesznek fel az egyetemre, akkor az ismerősökön keresztül bejutunk; ha biztos kézben akarjuk tudni betegeinket, borítékot csúsztatunk az orvosok, ápolók zsebébe. Istennél ilyen kiskapu nem létezik. Ezen a kiskapunk ugyanis kívülről nincs kilincs, csak belülről. Erre mondja Jézus a gazdag ifjú távozása után tanítványainak: az embernek lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.

De vajon mikor tudjuk már biztonságban magunkat? Mikor vagyunk a kapun belül? Isten igéje figyelmeztet: 

3. Még úton vagyunk. A kapu ugyanis nem az út elején, hanem a végén található. S ez az út is lehet széles, és lehet keskeny. Amikor ismerőseimet kérdeztem, hogyan lehet legkönnyebben eljutni Cinkotára, több útvonalat is javasoltak. Az M0-tól sokan óva intettek. S valóban: egészen addig izzadt a tenyerem, amíg ki nem értem a szűk útról a megépített új szakaszra, ahol már több sávban száguldoztak az autók.

Jézus azonban a széles úttól akar minket távol tartani. Tudjuk jól, hogy nem a szűk földutakon, hanem a sztrádákon történnek a legsúlyosabb balesetek: ott, ahol megszűnik a félelem-érzet, ott, ahol gyorsan, nagyon gyorsan, túl gyorsan tudunk haladni. Ilyen sztráda ma a karrier. Sokan gondolják úgy, hogy egyenesben van az életük, mert jólétben élnek, nincsenek napi gondjaik, nincs bennük félelem.

A baleset azonban hamar kijózanít. Jobb lett volna a keskeny út… Miért is jó a keskeny út? Azért, mert nagyon közel kell lennünk egymáshoz, hogy elférjünk. Előre kell egymást engednünk, oda kell figyelnünk a másikra, segítenünk kell a haladásban. Mi is csak így juthatunk előbbre.

Ilyen keskeny út az egyház, a keresztyén ember útja. Nem egymástól távol, hanem egészen közel – egymás kezét fogva, váll a vállhoz érve – haladunk egymás mellett. Érezzük egymás leheletét, izzadság-szagát, halljuk hevesen verő szívének dobbanásait. Közösen megyünk az úton. S szüntelenül bennünk él az aggodalom: vajon eljutunk-e a célig.   

Befejezés: Lehetetlen – mégis lehetséges… Erre utal Jézus bátorítása. Egy történet hadd világítsa meg az evangéliumnak ezt a fontos mondanivalóját: a legenda szerint egy hívő ember megállt a mennyország kapujában, bebocsátást várva… „Jézus, segíts, magamtól nem tudok bejutni” Megvan a 100 pont!

„És az út végén Jézus fog várni…” EÉ 560 Ez a mi reménységünk, ezért léphetünk bátran a keskeny útra. Ő átsegít minket a szoros kapun, mielőtt az bezáródna! 

                                                                                    Ámen