Véghelyi Antal – Böjt 5. vasárnapja (Judica)

KERESZTÉNY GYÜLEKEZET!

TESTVÉREIM A JÉZUS KRISZTUSBAN!

Böjt ötödik vasárnapjának ősi neve Judica vasárnapja, az istentiszteletet bevezető 43. Zsoltár után: „Judica me, Deus, et discerne causam meam...” – „Ítélj meg, Istenem, ismerd meg ügyemet, és légy pártfogóm a hűtlen néppel szemben, ments meg az alattomos és álnok emberektől!”

Ugyanakkor Passió-vasárnapnak is nevezik a mai vasárnapot, mert innentől kezdve nagypéntekig  Krisztus szenvedése és megváltó halála áll minden istentisztelet középpontjában. Magyar nyelvterületen római katolikus testvéreink Fekete vasárnapnak hívják a mai vasárnapot, mivel ettől a vasárnaptól nagypéntekig régen fekete lepellel takarták el a nemes fémből készült, drágakövekkel ékesített oltári feszületeket. A római egyházban a szokás  máig  is él, de a leplek ma már nem fekete, hanem lila színűek. Mindez a gyász külsőséges megnyilvánulása, azzal együtt, hogy a katolikus liturgiában mától húsvétig a dicsőségmondások is mindenhol kimaradnak.

Luther a feszületek eltakarását és a Glória elhagyását annak idején elutasította, és rámutatott, hogy amikor a böjti időszak fináléjában Krisztus szenvedését és halálát ünnepeljük, akkor nem Krisztust kell gyászolnunk, hanem önmagunkat: hiszen ha hittel hallgatjuk a passiót és hittel nézünk fel a Golgota keresztjére, akkor azt kell felismernünk, hogy Krisztus szenvedéséért és haláláért a mi bűneink a felelősek. Éppen ezért Krisztus azt az ítéletet szenvedi ártatlanul, amit mi bűneinkért valóban megérdemelünk.

Az erre az igazságra épülő „helyettes szenvedés” gondolata azonban nagyon könnyen félreértések okává válhat. Ezt már Luther is tudta. Ezért szívesebben beszélt arról, hogy Jézus értünk szenvedett, és a helyettünk szenvedett kifejezést kerülni igyekezett. De ha hagyománytiszteletből mégis használta, akkor megmagyarázta, hogy nem úgy érti, ahogy a középkori skolasztikus teológia tanítja Anselmus nyomán. Egy 1519 és 1524 között saját maga által többször is kiadott passió-prédikációjában határozottan kijelenti:  „amint bűneink Krisztust testében és lelkében iszonyúan meggyötörték, kell hogy ugyanúgy gyötörjenek bennünket is lelkiismetünkben”. Majd később hozzáteszi: „Mert elkerülhetetlenül Krisztus képére kell formáltatnod, és az ő szenvedését kell átélned, történjék ez mostani életedben vagy a pokolban.”

Miről beszél itt Luther? Arról, hogy aki lelkiismeretében nem szenved Krisztussal együtt a  bűnétől itt, ebben az életben, az majd bűnei büntetéseként fog szenvedni a pokolban. Óriási különbség! Egészen más, ha bűnömtől szenvedek, vagy ha a bűnöm miatt, a bűnöm következményeként, büntetéseként szenvedek. Mert a bűnömtől való szenvedés üdvösséges, a bűnöm miatt, büntetésből való szenvedés maga a kárhozat. Luther azt mondja: Jézus ezt az utóbbit, a bűn büntetését szenvedte el a kereszten helyettünk, de ez ránk nézve csak akkor lesz igaz, ha mi vele együtt szenvedünk a bűneinktől. 

Aki örömét leli a bűnében, amikor elköveti, vagy amikor később visszaemlékezik rá, az nem szenved együtt Krisztussal, és azt továbbra is örök büntetés fenyegeti.

Ha hiszel is Krisztusban, nem fogsz tudni nem vétkezni, amíg ebben a testben élsz, mert ebbe a testünkbe fogantatásunk pillanatától bele van kódolva a bűnre való hajlam. De ha hiszel Krisztusban, fájdalmat fog okozni neked, ha vétkezel! De ez üdvösséges fájdalom, üdvösséges szenvedés, ami által a hívő Krisztus képére formálódik. Éppen ez a különbség hívők és nem hívők között: a hívőnek fáj a bűne, míg a nem hívő ezen a földön örömét leli bűneiben.

Ha ennek fényében hallgatjuk a vasárnap ősi epistoláját a Zsidókhoz írt levél 9. fejezetéből, akkor nem fogjuk félreérteni és félremagyarázni a levél írójának szándékát, amikor a kereszten életét adó Krisztust úgy állítja elénk, mint az új szövetség Főpapját, aki egyszeri s mindenkorra érvényes áldozatával beteljesítette és egyben eltörölte az ószövetségi áldozati kultuszt. Akkor nem Anselmus felfogásának igazolását fogjuk kihallani ezekből a mondatokból: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.”

A levél írója itt pontosan arról beszél, hogy amint az ószövetségi áldozati állatok vére arra emlékeztette az áldozatvivőt, hogy bűnei miatt vele kellene megtörténnie annak, ami a levágott állattal történt, úgy Jézus vére is arra kell hogy emlékeztessen minket: mi érdemelnénk azt a halált, amit Krisztus a kereszten elszenvedett. És éppen ebben az értelemben mondja áldozatnak az ő halálát: mert amikor Jézus a kereszten meghalt, Isten kezébe tette le az életét, és ezzel a halálát is, hogy Isten szándéka szerint használja föl arra, hogy a keresztjét örök érvényű, megtérésre hívó jelként állítsa a bűnös világ elé, hogy akik rá tekintve elismerik, hogy vérét ők maguk ontották ki bűneikkel, azok ezáltal bűnbocsánatban részesüljenek, hiszen – miként később, a 12. fejezet 24. versében a levél írója is hivatkozik rá – Krisztus kiontott vére – szó szerint fordítva – „jobbért kiált”, mint Ábelé: nem bosszúért, hanem bocsánatért. Így szabadít meg a „holt cselekedetektől”, nevezetesen azoktól, amelyek arra irányulnak, hogy Isten büntetését elhárítsunk magunkról. Mert aki a megfeszített Krisztusban hisz, tudja, hogy Isten nem jóvátételt és nem áldozatokat követel, hanem a bűneinkkel való szembefordulást, a bűneink ellen kitartóan vívott mindennapi küzdelmet várja el tőlünk. Mert ha a bűn következményének, a büntetésnek, a kárhozatnak, a pokolnak az elkerüléséért fáradozunk, akkor holt cselekedeteket viszünk végbe, és el vagyunk veszve. De ha a bűneink ellen naponként a vérig harcolunk – ahogy Pál mondja –, akkor fogjuk végül kegyelemből elkerülni a bűn örökkévaló következményét, a poklot, és életünkben az ideig való következményeket –  amennyiben teljesen nem szabadulunk meg tőlük – reménységgel tudjuk viselni. Mert Krisztus mindenek előtt azért halt meg, azért szentelte oda életét Istennek való engedelmességből és irántunk való szeretetből a mi megváltásunkra, hogy a saját bűneinkkel állítson bennünket harcba, ahelyett, hogy a büntetés elhárításáért vívnánk meddő küzdelmet. És végül bűneinktől tisztítson meg, aminek persze velejáró következménye lesz az örök büntetés elengedése is. De a bűntől való megszabadulás és megtisztulás nélkül nincs büntetés elengedés. Ha anélkül reménykedünk a büntetés elengedésében, hogy bűneinktől teljes szívünkből és minden erőnkből szabadulni kívánnánk, akkor hamisan reménykedünk a megváltásban, hamis reménységgel tekintünk Krisztus kereszthalálára.

A magunk erejéből persze mi soha, egyetlen bűnünktől sem fogunk megszabadulni: de ez nem ment fel a bűneink elleni mindennapos harc megvívása alól. A szabadulás nem a harcunk eredménye lesz, azt Krisztus adja, aki halála által testének és vérének szentségében valósággal belép az életünkbe, és igéje által Szentlelkét is a szívünkbe hozza, hogy újjáteremtsen minket, de mindenek előtt az akaratunkat, hiszen Luther szerint az üdvösség semmi más, mint Isten akaratát akarni. Ha a pokolban levők nem lázadnának tovább, hanem Isten akaratát akarnák, Luther szerint azonnal megszűnne a pokol!

Mindezt szükséges volt elmondanom ahhoz, hogy megértsük: az aranyborjú összetörése után népéért közbenjáró Mózesban semmiképpen sem szabad Krisztusnak, mint az új szövetség bűnösökért közbenjáró főpapjának előképét keresnünk. Ez a történet nem Mózesról szól, hanem Istenről.

Mózes – egy gyönyörű szép emberi gesztussal –   valóban cserét ajánl az Istennek: inkább az ő nevét törölje ki a könyvéből, de a népnek bocsásson meg, és vezesse be a megígért Kánaánaba. De Isten ezt a cserealkut nem fogadja el, hanem elutasítja! Éppen ezért nem kereshetjük benne Krisztus főpapi közbenjárásának előképét! Igaz ugyan, hogy végül majd Mózes nem mehet be Kánaánba, de nem a cserealku teljesedéseként, hanem büntetésből, mert később  Mózes is magára haragítja Istent, amikor a pusztai vándorlás során figyelmezteti, hogy a népnek nincs mit ennie és innia. Isten ezt a figyelmeztetést úgy értékeli, hogy Mózes sem bízik benne eléggé: nem hiszi, hogy ő látja a nép nélkülözését, és figyelmeztetés nélkül is kellő időben gondoskodni fog vízről és élelemről. Mózes ezért a kételkedéséért nem mehet be Kánaánba, és nem az itt ajánlott alku értelmében, mert ezt az ajánlatot Isten visszautasította.

De akkor miről is szól ez a történet? Arról, hogy Isten már a Törvény ideje alatt is könyörületes volt népéhez. Megbüntette ugyan őket vétkükért, de nem úgy, ahogy a Törvény betűje szerint tennie kellett volna. Isten ezzel megmutatta, hogy bár ő adta népének a mózesi Törvényt, ő maga Ura a törvénynek és fölötte áll: ő maga nem lett a Törvény szolgájává. Isten nem egy lélektelen gép. Nem egy ítélő automata, akinek nincs is módja mást tenni, mint hogy a Törvényben megszabott ítéletet érvényesítse. Isten el tud tekinteni a Törvény szerint járó ítélet végrehajtásától. Mert jóságos, mert könyörületes. Nem kell a jóságáért, a könyörületéért cserébe felajánlani valamit, mint ahogy Mózes gondolta, amikor a maga örökrészét kínálta cserébe Istennek a nép életéért. Ezzel Mózes tulajdonképpen vétkezett, mert megsértette Istent! Üzletet ajánlott Istennek – igaz, hogy a maga kárára, ami emberileg szép gesztus –, de Istennel nem lehet üzletelni! Isten szentségét sérti meg, aki azt gondolja, hogy Istennel üzletelni lehet!

Ábrahám egyébként jobban értette ezt, mint Mózes, mert Ábrahám nem alkut kínált Istennek, amikor Sodoma és Gomorra népéért könyörgött. Ábrahám ravaszabb volt. Ő Istent az igazságosságára emlékeztette, amikor így érvelt: „nem pusztíthatod el azt a néhány igazat a bűnösökkel együtt”. Isten Ábrahámra nem is haragudott meg ezért.

Mózes azonban a lényeget nem értette: Isten a büntetéssel nem elégtételt akar venni népén a bűnéért! Ezért nem fogadhatja el a cserét, amit Mózes ajánl, amikor a maga örökrészét ajánlja fel a nép életéért. Istennek nem kell semmiféle elégtétel! Isten megtisztítani és megszabadítani akar a bűntől! Ennek érdekében néha büntet is: de ezzel nem elégtételt vesz a bűnösön, hanem nevelni, megjavítani, megtisztítani próbálja. Ezt tette ószövetségi népével is a negyven évig tartó pusztai vándorlás idején. A pusztában el kellett hullania az ajándékba kapott szabadságot értékelni nem tudó nemzedéknek, hogy aztán Józsué vezetésével majd bevonuljon Kánaánba az az új nemzedék, amely a pusztában született és nőtt fel, amelynek emlékezetében nem élnek a szolgaság házának, Egyiptomnak a húsosfazekai. Isten erre az új nemzedékre gondol, amikor Mózesnak azt mondja:  „Csak azt törlöm ki könyvemből, aki vétkezett ellenem. Azért menj, vezesd a népet, ahová parancsoltam! Íme, az én angyalom megy előtted, és majd a számonkérés napján számon kérem vétküket.” Akik az aranyborjú előtt áldoztak, mind ott hulltak el a pusztában, számukra ott jött el a számonkérés napja. De az új nemzedék, amely nem vétkezett, bemehetett az ígéret földjére.

És ez a történet éppen itt kapcsolódik az új szövetséghez: Jézus halála, és főként az azt követő megtorlás elmaradása azt jelenti, hogy Isten nem rögtön sújt le bűnéért az emberre. Jézus halála nem elégtétel és nem engesztelő áldozat, de abban az értelemben valóban föltartóztatja az ítéletet, hogy Jézusra – de nem a halálára, hanem a személyére tekintettel! – Isten haladékot ad a bűnösnek: nem sújt le rá azonnal ítéletével, hanem időt ad neki a megtérésre. Még pontosabban az újjászületésre. Mert ahogy az ószövetségi nép a vétkes generáció kihalásával és az új generáció megszületésével – mint nép – valóságosan kicserélődött, újjá született, úgy kell a Jézus halálával nyert haladékkal is az újszövetségi népnek élnie: az újszövetségi népnek is újjá kell születnie. A különbség csak az, hogy az újszövetségi népnek ezt nem generációváltással kell megoldania! Hanem mindenkinek, aki keresztsége által az újszövetségi néphez csatlakozott, földi élete idejét kell az újjászületés idejének tekintetnie. Jézus halála erre teremtett mindannyiunk számára lehetőséget, akik a keresztség szentségében részesültünk. Földi életünk ideje mindannyiunk számára haladék! És nem tudjuk, hogy mikor jár le! Bármelyik óra számunkra akár az utolsó is lehet! Ezért nincs időnk halogatásra: itt az idő, hogy feladjunk minden ellenállást, és engedjük, hogy Jézus hit által végre valóban átvegye az uralmat az életünk fölött, és mire haladékul kapott időnk letelik, igéje, szentségei és Szentlelke által az életünkben munkálkodva is elvégezze, és bennünk is teljességre vigye a bűntől való megtisztítás és szabadítás művét, a kereszten mindenkiért elvégzett megváltás személyessé tételének művét.

Ezt kérjük, amikor szenvedésének ünnepére készülünk, hogy föltámadásának ünnepe a mi lelki föltámadásunk és Isten számára való újjászületésünk ünnepe is lehessen. Ámen.                       

IMÁDKOZZUNK!

Urunk, add, hogy a szenvedésedről és halálodról való megemlékezés kegyelmedből ne maradjon nyomtalan életünkben. Szentlelkeddel vidd véghez bennünk is művedet: szabadíts meg bűneinktől és teremts újjá minket a veled való közösségre, még mielőtt lejár a halálod árán nyert haladék, és számadásra idézel minket. Ámen.