Schermann Gábor – 2010. 03. 07. – Ézsaiás 43, 20. - 25.
Kedves Testvérek! Most felolvasom azt az Ószövetségben megírt igét, amely a mai vasárnapnak az igehirdetési alapigéje. Ézsaiás prófétától az ő könyvének a 43. fejezetéből szól hozzánk a 20. verstől a 25. versig: Így szól az Úr: Még a mezei vadak is dicsőíteni fognak engem, a sakálok és a struccok is, mert vizet fakasztok a pusztában és folyókat a sivatagban, hogy inni adjak választott népemnek, a népnek, amelyet magamnak formáltam, hogy hirdesse dicséretemet. De nem engem hívtál segítségül, Jákób, nem értem fáradoztál, Izráel! Nem nekem hoztál bárányt égőáldozatul, nem engem dicsőítettél véresáldozataiddal. Nem én voltam, akinek ételáldozatoddal szolgáltál, nem én voltam, akiért tömjénezéssel fáradoztál. Nem nekem vettél pénzért illatos nádat, nem engem árasztottál el véresáldozataid kövérjével. Hanem te voltál az, akinek én szolgáltam vétkeid miatt, te voltál az, akiért fáradoztam bűneid miatt. Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem. Urunk, szentelj meg minket igéddel. A te igéd igazság. Ámen.
Kedves Testvérek! Aki volt már, hogy szomorú volt valaki miatt, akit szeretett, és ebben a szomorúságában – mert hogy az illető okot adott a szomorúságra – ebben a szomorúságában imádkozott érte, azért az illetőért Istenhez, habár az az illető nem kérte, nem várta ezt, sőt talán egyáltalán nem is érdekelte a dolog, annak van esélye – úgy gondolom -, hogy némileg megértse Istennek ezt a szavát. Most nem a teátrális, ellenségért imádkozásra gondolok, amikor van haragosunk, akire valójában mi magunk is haragszunk belül. De mint – úgy mond - jó keresztyének azt mondjuk, hogy a jó keresztyénekhez az illik, hogy imádkozzunk az ellenségünkért, ezért én bizony föláldozom magam és imádkozom ezért az illetőért, akire ugyan a szívem nagyon haragszik, legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben, de jó keresztyénként azért imádkozom érte. Nem erre gondolok most, hanem arra, aki valóban teszi.
Lehetne biztos sok szép példát mondani, elsősorban – úgy gondolom – ez, a szülő-gyermek kapcsolatban szokott előfordulni leggyakrabban, ilyen helyzet. De hát nagyon sokféle ilyen alkalom van az embernek. Nem véletlen, hogy Isten a saját és a népe közötti kapcsolatot elsősorban szülő-gyermek kapcsolathoz hasonlítja. Már az is mutatja ezt, hogy ő Atyának mondja magát, az ő népe atyjának. Ezek a szavak valahogy ilyen helyzetet mutatnak.
Azzal kezdi a felolvasott részletben Isten a szavait, hogy a népét azért formálta, arra hívta, arra teremtette, hogy a dicsőségét szolgálja, dicsérje az Istent. - Most nem a földrajzi Izráel népéről beszélek elsősorban, hanem Isten mindenkori népéről . – Tehát, hogy hirdesse dicséretemet, így mondja.
És aztán kiderül, hogy mégsem így történtek a dolgok. Nagyon érdekes, mert Isten szavaiból úgy tűnik, mintha népe bálványokat imádna. Oda megy oszlopokhoz, szent fákhoz, különféle pogány áldozó halmokhoz, amelyek az Ószövetségben gyakran előfordulnak történeti elbeszélésekben, és azoknak visz áldozatokat. - De nem hiszem, hogy itt erről beszélne az ige. Amikor Ézsaiás ezeket a szavakat elmondta, már akkor sem, ő sem erre gondolt.
Az Isten népe mindenkor, minden időben az áldozatait elsősorban az Úristen oltárára vitte. Nincs ebben semmi gond. Az Istennek adta az előírt áldozatokat Izráel, az Istennek vitte a hálájának a jeleit, kéréseire a nyomatékosító áldozatokat. Őt tisztelte meg mindazzal, amit istentiszteletein végzett. Valamiért mégis azt mondja az Isten: nem nekem csináltad ezeket.
Válaszol is az ember nagyon könnyen és nagyon gyakran az Istennek az ilyen jellegű szavaira, hogy: „dehogy nem, Isten. Hát én mindig a te gyermeked voltam. Én mindig hozzád tartoztam, hittem benned. Én mindig a te akaratod szerint éltem. Én mindig úgy cselekedtem, ahogy te várod és mindig megadtam neked a megfelelő tiszteletet”. - Visszaválaszol az Isten egy kérdéssel: „Kit érdekelnek a külsőségeid? Belül nem az történik!”
Azt mondja a mai vasárnapnak a zsoltára – amiről a hagyományos nevét is kapta a vasárnap -, hogy „szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadít ki a csapdából” (Zsoltárok 24,15). Mit jelent ez?
Izráel mindent megtett. Isten mindenkori népe mindent megtett, amit tehetett. Nem az a kérdés, hogy ez így van-e vagy sem, nem ez a lényeg. Az Isten azt mondja nekünk: „Jó ember, nem te fújod a passzát-szelet, nem a te tetteiden és erőfeszítéseiden, áldozataidon, jóakaratodon és bölcsességeden múlik az életed”.
Amikor arról szól az ének, - amit az imént énekeltünk meg másik énekek -, hogy például: már a bűnre gondolok, meg ilyesmi – ezért félelmetesen hangzik. Mire is gondolok én? „Valami gonoszságot készülök elkövetni, amikor szorongatott helyzetben vagyok?” Mondjuk itt a „megélhetési bűnözés”, ahogy hívják elvileg azt a bűnözést, amelyik azért van, mert az ember nem tud megélni másképp szorongatott helyzetben, vagy éhezik. És akkor arra gondol az ének, hogy: már-már arra gondolok, hogy ellopjam valakinek a kenyerét? - De nem erről van szó elsősorban.
A bűn alatt a Szentírás nem a lopást és gyilkosságot érti, meg ezekhez hasonló szörnyű tetteket, hanem a hitetlenséget. Azt, hogy nem az Isten a szívem közepe. Nem a Krisztuson épül az életem. Már-már bűnre gondolok - érti ezalatt az ének és az ige, hogy a szívem közepén valami más kezd lenni, nem az én Uram. Okozhatja ezt a szorongattatás ugyanúgy, mint a bőség.
Bármit teszel – mondja az Isten -, valójában én vagyok az, aki mindent megadok neked, aki eltűrlek, hordozlak, etetlek, időt adok neked újra meg újra és minden bűnöd ellenére szeretlek.
Mért áll itt előttünk a prófécia?
Megy az autó, szépen süt a nap, úgy hogy lehet elég lendületesen haladni, de aztán egyszer csak egy, hajnalról még árnyékos helyen maradt kis jégfolthoz érkezünk. Az autó megcsúszik. Mit csinál az ember? Rossz esetben csinál valamit, megpróbálja a helyzetet megoldani. Megnyomja a fékpedált, tekergeti a kormányt jobbra-balra, tulajdonképpen mindegy, hogy merre. De az igazi helyes teendő az, hogy hagyni és várni, amíg a csúszásveszély elmúlik, amíg átmegyünk tovább úgy, ahogy eddig állt a kerék. Azzal a sebességgel, ahogy eddig haladtunk. Abban az irányban, ahogy eddig mentünk, – mert ennél jobbat abban a pillanatban nem tudunk csinálni. - Ha az ember belesüllyed az ingoványba, a sárba – akkor mindenféle mesebeli elbeszélés ellenére jobb, ha békében marad és nem próbálja magát kihúzni és nem próbál kievickélni. Hanem minden reménységével azon van, hogy lesz ott valaki, aki megfogja a kezét és kihúzza. Ez a legbiztosabb megoldás.
Szorongattatott helyzetben, amiben egyénileg, meg közösségileg is szoktunk lenni, a megoldás, a jobb jövő nem úgy szokott eljönni, hogy mi javulunk és okosabbá válunk és fejlődünk, mert a természetnek és benne nekünk is az alapvető törvényszerűségünk az, hogy a dolgok maguktól sosem épülni, fejlődni, tökéletesedni és javulni szoktak, hanem romlani, kopni és rombolódni. Ez a természet alap-logikája.
Ami fejlődés van, az csakis az élethez kötötten történik, az élet pedig nem bennünk van, hanem az Istennél. „Szemem állandóan az Úrra néz”. Ez nem mindig ilyen egyszerű, mert nagyon sok minden van a szemünk előtt. Mondjuk, a saját jól felfogott és megfontolt érdekeink, mérlegelt előnyök és hátrányok és néha az Úrra-nézés meglepő következtetésekre vezet.
Nagyon érdekes és szívbe markoló történetet mond el Kovács Imre lelkésztestvérünk ennek az igének a kapcsán egy könyvből. Az a címe a könyvnek: A véres Don. Epizódokat, történeteket ír a 2. Magyar Hadsereg történetéről oroszországi hadjárata során.
Egy ilyen történet az ottani templomokról szól. Az ottani templomok közül sokat leromboltak, megsemmisítettek. Nem a 2. Magyar Hadsereg, hanem az oroszok. Lerombolták a templomokat, persze volt amelyik helyreállítható állapotban maradt ezek után is. Egy ilyen templomról szól a történet. Egy magyar egység a szálláshelyén, abban a faluban, ahol szállása volt éppen akkor, talált egy ilyen félig-meddig megrongált templomot. A lakosság, amely immár egy néma és alázatos szolgaként tűrte és tudomásul vette a saját urainak rombolását, nem tett semmit, de a magyar parancsnok kézbe vette a dolgot és összehívta a lakosságot. Munkára szólította őket és a magyar katonák a helyi lakosság segítségével rövid idő alatt rendbe tették, viszonylagosan helyre állították ezt a megrongált templomot abban az orosz faluban. És elbeszéli a megható történetet a templom újraszenteléséről. Valahol a környékbeli erdőkben egy ott bujkáló papot is találtak, akit odahívott a magyar parancsnok és megbízta a falu lelki gondozásával. Megható történeteket mond el ennek a templomnak az avatásáról, ünnepről, amikor az emberek az egykori, saját uraik által lerombolt templomba ismét beléptek istentiszteletre.
Ez egy szép történet. Érdemes arra is gondolni – írja Kovács László lelkésztestvérünk - immáron, hozzáfűzve a történethez, ez egy olyan templomnak a helyreállítása volt, amelyben aztán az oroszok győzelméért imádkoztak.
Mégis mi volt a helyes? Mert bizony vihetünk mi nagy-nagy áldozatokat Isten országára, tehetünk mi sok szép dolgot, Isten mégis jobban belelát a szívünkbe, mint mi és jobban látja benne, hogy a szívünk milyen, mire néz: szándékainkra, terveinkre, hátsó szándékainkra, érdekeinkre vagy az Úristenre?
Imádkozzunk:
Jöjj, Urunk, tedd az életünket a te lakásoddá, műhelyeddé, tevékenységed színterévé. Engedd meg, hogy a szerszámokat is, jó-mesterhez nem illő módon hajlandók legyünk átadni neked. Ámen.
