Schermann Gábor – 2009. 12. 13. – Tatabánya
Kedves Testvérek! Jó lenne, nagyon-nagyon szeretnénk békésen, nyugodtan, mindenféle zavaró tényezőtől mentesen ünnepelni, várni, csendben lenni. Jó lenne úgy ünnepelni. Sajnos nem sikerül. Az egész, ami a szívemben él vágyként, ott marad a festményen, nem jön le onnan. Megálmodta a festő és ott maradt az álmok világában. Tele van az utam kísértésekkel, buckákkal, mérgelődésekkel. Tele van dolgokkal, amikre nincsen időm, energiám, meg elfelejtem őket. Ide is szaladunk össze, aztán gyorsan, kapkodva kipakolunk, éneklünk, igét hallgatunk. Aztán megint mindent kapkodva összepakolunk, megyünk tovább és menet közben kattog a fejünkben a következő. - Lejőve egy-egy hegyről, amelyről múltkor biblia-órán beszélgettünk, mindig ott van a bucka és a hétköznapoknak a nyomorúsága és ridegsége, ami mindig olyan, mint amikor fölébredünk egy festményszerű álomból. - Szépen, szombat este meghallgatjuk Hændel muzsikáját, csodálatosan feltöltődünk, beülünk az autóba, hazamegyünk és este 9-kor folytatódik a buckáknak a sora. Szomorúan keresem az okát: biztos nem figyeltem eléggé a muzsikára. De nem, ez nem lehet – valami másnak kell lennie. - Mi lehet a mögött, ami nekem nem megy, amit az öreg Pál leírt. Amit hallottunk az istentisztelet elején: Örüljetek az Úrban mindenkor … hiszen az Úr közel van. Úgy is mondhatnánk, hogy velünk az Isten: Immanuel! Keresem az okát: mi lehet a mögött, hogy nekem nem megy. Aztán fogom magam és elolvasom az öreg Pál egy másik levelét, amit fiatal barátjának írt, Timóteusnak. Ez a fiatal barátja is már testvérünk. Rég befejezte már útját itt a földön, mégis annyira mai az a néhány mondat, amit Pál apostol ír neki,- hogy nekem is szól, hiszen Isten igéje ez. A 2. Timóteus levélből szól hozzánk ez a részlet az 1. fejezet 8. versétől a 14.versig: Így ír Pál nekünk: Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, sem engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által. Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul. Ezért is szenvedtem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra. Az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit éntőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által. Urunk, szentelj meg minket igéddel. Igéd igazság. Ámen.
Igehirdetés:
Hangzik a szava az öreg Pálnak. Próbáljunk meg először, bevezetésképpen, rá gondolni, hogy megértsük a szavait a magunk számára.
Hangzik a szava egy olyan helyzetből, amelyet elképzelni igazából nehezen tudnánk. Ott van a rabságban és körülötte egy dühöngő őrület a világ. A társadalomban is egy dühöngő őrület van a bilincsekben levő Pál körül. Fenyegetettség, ő is és mindenki más is fenyegetettségben él. Senki nem tudhatja, hogy fölébred-e még holnap? Nemcsak azért, mert hátha megáll a szíve álmában, hanem azért is, mert jönnek érte. A hatalom tébolyult, saját népét kaszabolja, államilag finanszírozottan dúlják fel a várost. Talán Pál apostol is ott, a bilincseiben, tudja, hogy ez az utolsó levele. Legalábbis, amit majd mi itt még tudunk olvasni.
Talán már csattognak a nehéz katonai saruk, és csörögnek a fegyverek a cellájához vezető folyosón. Talán már jönnek érte. Még leírja gyorsan akadozva. Még papírra veti sietősen ilyen cikkázó gondolatmenetek formájában, ami gyorsan eszébe jut, mert még nagyon fontos és még egyszer el szeretné mondani, nemcsak Timóteusnak, hanem az őrá bízott gyülekezeteknek, aztán az ő utódaira bízott gyülekezeteknek és nekünk is. Még leírja gyorsan a néhány legfontosabb dolgot.
Mi ez a néhány legfontosabb dolog? Sikerült elképzelni az öreg Pált és a körülötte levő világot? Akkor talán próbáljuk meg megnézni, mi az, amit még gyorsan leír.
Tanácsokról ír. A Megváltó eljöveteléről ír. Arról, hogy itt van Advent ideje. Erről ír az öreg Pál utolsó levelében. Ő nem ír ünnepről, meghittségről. Sőt egyáltalában nincs meghitt hangulatban. - Hát mi tagadás: meg is érthető. Nincs abban a helyzetben. De nem is az a lényeg. - Nem is akar abban lenni. Nem is gondol vágyakozva, a szívében, a majálisra, - hanem valami másra gondol. Egyetlen egyre gondol: Jézus Krisztusra gondol. Rá figyel, és őt köti a szívünkre. Jézus Krisztusra! - más nincs. Erről ír még utoljára. Ne akarj mást – ezt írja nekem az öreg Pál.
Miért? Például, mert ő szabadított meg minket. - Nevetne magában a felületes szemlélő, ha ilyent ír az öreg Pál. Éppen jönnek érte. Reggelre semmi sem marad belőle. Ott van a bilincsei között és azt írja: Ő szabadított meg minket. - De mégis azt írja, mert egyre gondol: Jézus Krisztusra, aki miatt szabadabb mindenkinél. Mert Ő szabadított meg minket!
És ez nem rajtunk múlik. Nem a mi ünneplésünkön, készülődésünkön és nem a mi képességünkön arra, hogy meg tudjuk teremteni magunknak az ünnepet. Nem a mi cselekedeteink alapján – ő így fogalmazza, mert ezek az ő kifejezései, amelyeket szívesen használ. De ezt jelenti: nem rajtunk múlik. Az ünnep nem tőlem, a viselkedésemtől és az elcsendesedni képes áhítatomtól lesz ünnep, hanem őtőle, Jézus Krisztustól.
Még ezt az egyet írja le az öreg Pál: az ünnep Jézustól ünnep az idők kezdete óta. Nem most találtuk ki. Nagyon-nagyon régóta így van Amióta az Isten megálmodta, hogy mit szeretne ő tenni velünk. Országát elkészítette és
ezzel elkészítette az ünnepet. Más nincs.
Az ő saját végzése ez. Kegyelmes szeretete, ami nekem ünnep. Ez Isten igéje, ez az idei Adventben a reménységem.
Imádkozzunk: Köszönöm, Uram, hogy itt vagy. Itt vagy a szavakban, a közösségben, a világosságban, amelyet ígértél. Ámen.
