Schermann Gábor – 2009. 10. 18. – Prédikátor könyve 4, 7-12
Így szól a Prédikátor: Láttam a nap alatt ilyen hiábavalóságot is:Van egyedülálló ember, akinek nincs senkije, sem fia, sem testvé-re, még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal, és nem mondaná: Ugyan kiért fáradozom, és kiért vonom meg magamtól a jót? Ez is hiábavalóság és elhibázott dolog. Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember föl-emeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mel-lett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak el-lent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar.
„Szóval, kedves Testvérek, jobb hogyha mindenki ideadja nekem a javait, és nekem szolgál a munkaerejével- hiszen megmondta a Biblia is: jobb hogy együtt küzdünk a közös céljainkért”. Persze lehet ez a házasságnak is az igéje, hiszen mindenki tudja, hogy az Isten segítőtársat teremtett az embernek, hozzá illőt, mert az embernek nem jó egyedül lenni. Meg van ez már írva a Mózes 1. könyvében, a Teremtéskor is. - És itt még egyszer: jobban boldogul kettő, mint egy.
Azonban mielőtt tovább pufogtatnánk az igének a lehetőségeit és érveit, szeretném, hogyha az egész bibliai könyv, a Prédikátor könyve, teljes igehirdetésének alapján és a közös tanúságtétele szerint gondolkodnánk, és ez alapján azt szeretném megkérdezni magunktól most, arra keressük a választ, hogy mi ad értelmet az életnek? Mert hogy a Prédikátor könyvében végig erről szól: mi ad értelmet az életnek? - A válasza pedig, ebben a néhány mondatban is, meg a többi részében a könyvnek is, az lenne a kérdésre, hogy önmagában semmi. Azért is szokták úgy is mondani ezt a könyvet, hogy a hiábavalóságok könyve. Úgy sorolja föl az életünk dolgait, az emberi értékeket, a világnak a lehetőségeit, a jó és ostoba dolgokat, az emberek bölcs és értelmetlen próbálkozásait az életükben, hogy ezek mind hiábavalóságok. És nem azért, mert végső soron arra jut el a Prédikátor a töprengései során, hogy az életnek nincs semmi értelme, hanem azért, mert ezeket a dolgokat önmagukban teszi mérlegre. Van-e értelme önmagában a fáradozásnak, a munkának, a gyűjtögetésnek? És erre a kérdésre, amiben hangsúlyos az, hogy önmagában, válaszolja azt, hogy nincs. Nincs értelme.
Itt, ebben a néhány mondatban, amit fölolvastam, bizonyos értelemben összefoglalja az egész könyv mondanivalóját: hiábavalóság az egész élet minden küzdelme – önmagában. A kiinduló pontja – ahogy volt az a termelőszövetkezetek szervezésekor – mi lehetne a megélhetésnek az egyszerű matematikája? - Az egy főre jutó jövedelem matematikája jól érvényesül ma is. Ennek a matematikának az alapelve az, hogy minél kevesebb ember között oszlanak el a javak, annál több jut mindenkinek, annál magasabb az életszínvonal. Ennek megfelelően működik ma a mi Hazánk: kevesek közt oszlanak el a javak, így aztán a kevesek életszínvonala igen magas. Annyira, hogy közöttünk legtöbben talán tíz év alatt sem keresünk annyit, mint a kevesek egy hónap alatt.
Mi értelme van az életnek? Mi értelme van a javainkat, értékeinket megtartani önmagunknak anélkül, hogy kellene belőle juttatni másoknak? Mi értelme van az egésznek? Semmi – mondja a Prédikátor nagyon egyszerűen és lényegre törően. Tudniillik semmivé lesz az ilyen munkának és fáradozásnak minden gyümölcse. Mert mindennek, ami az életünkben fáradozás, cél, munka, mindenben, ami az életünkben érték, amit értéknek nevezünk, mindennek csak annyiban van értelme, amennyiben rajtunk, önmagunkon túlmutató célja van, és ezt az önmagunkon túlmutató célját sosem toljuk félre ideiglenesen sem, azért sem, hogy pillanatnyilag az ahhoz vezető rész-céljainkra tudjunk koncentrálni. Tehát az értelmet az önmagunkon messze túlmutató cél adja meg. Az egész életben.
Meggyőződésem, hogy ez a néhány mondat a kettőnek az erejéről, az összefogásnak az erejéről ezt mondja el, és csöppet sem a társtalanságról vagy a társsal való élésről szól. Egyszerűen azért, mert ott van mindig az életünk kapcsolatai között a legfontosabb és a mindennek értelmet adó kapcsolatunk: az Istennel való kapcsolatunk.
Tehát nagyon nehéz kívülről nézve bárkiről is, ebből a szempontból - a Prédikátor szavai alapján - úgy beszélni, hogy magányos vagy nem magányos. Mert nekünk is, az egymással való kapcsolatainknak, az egymással való közösségünknek is, a végső célja a rajtunk és az adott kapcsolaton túlmutató cél ad értelmet: az Istennel való közösség.
Talán ez a legfontosabb, amit a felolvasott részlet utolsó, mintegy odabiggyesztettnek tűnő mondata, jelenthet a számunkra. Ez a bizonyos utolsó félmondat: a hármas fonál nem szakad el egyhamar.
Lehet ezt az utolsó félmondatot úgy is értelmezni, hogy igazából semmi jelentősége, csak egy közmondás, és tulajdonképpen a kettőnek az erejéről van szó, de hát a mondás hármas fonálról szól, most mit csináljunk? Úgy hogy így is használjuk? - Lehet úgy is érteni, hogy itt eszébe jut a Prédikátornak a téma végeztével az, hogy ha hárman vagyunk, az még jobb, mintha ketten. És akkor még oda lehetne tenni, hogy sőt tizenkilencen a legerősebb a szövetség, mert a tizenkilenc több, mint a három.
De ezek mind légből kapott ötletek, - az igazán számunkra használható értelme ennek az utolsó félmondatnak, az csak az lehet, hogy minden, itt közöttünk levő szövetségnek, összefogásnak, kapcsolatnak, közös erőfeszítésnek az igazi erejét az ezen túlmutató cél: az Istennel való kapcsolat és közösség adja meg. Ilyen célt pedig az önmagunkon és az egymással való kapcsolatunkban létrejött célokon túl mutató célt nem akárki tud adni a dolgainknak.
Ezért érdemes odafigyelnünk arra, amit Jézus mondott egy alkalommal a hozzá érkezőknek, az őt keresőknek, akik hozzá tódultak, mert akarták látni a hatalmát és dicsőségét, amiről már sokat hallottak. És Jézus – érdekes módon – egy furcsa, önmagán igen csak túlmutató dologra hívta fel a figyelmet. Azt mondta, hogy a búzaszem létének semmi más nem ad értelmet, mintha a búzaszemet elvetik, és megsemmisül a földben, mert akkor lesz belőle egy új érték, akkor születik belőle valami új. És ez bizony elsősorban Jézus Krisztusban valósul meg, őbenne.
Tehát ahol és amiben Jézus Krisztus dolgozik, annak van értelme. Minden egyéb, amiben fáradozunk, sok vagy kevés sikerrel, sok vagy kevés energiaráfordítással, az mind tulajdonképpen pelyva-felhalmozás. Ezt a végső tanulságot, ezekkel a szavakkal foglalja össze mondanivalóját a Prédikátor – ezért veszem tőle kölcsön ezt a szép szófordulatot – a végső tanulságot nem érdemes sosem félrerakni és egy pillanatra sem elfelejteni az életünk szervezésekor.
Imádkozzunk:
Jó Atyánk! Légy velünk és közöttünk Fiadban, Krisztusunkban, hogy ne legyen hiábavaló az, hogy ideszülettünk, hogy próbálkozunk az életünket megoldani, hogy végül eljutunk földi vándorutunk végébe. Ámen.
