Schermann Gábor – 1. Tim. 6,6-11. – 2009. 09. 20.

Létrehozás: 2009. szeptember 22., 15:44 Legutolsó módosítás: 2009. szeptember 22., 15:46

A mai vasárnapon Pál apostol Timóteushoz írt 1. leveléből a 6. fejezetből szól hozzánk Isten szava a 6. verstől a 11. versig terjedő szakasz szerint: Így ír az apostol Timóteushoz: Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértés-be meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoz-tak önmaguknak. Te pedig, Isten embere, kerüld el ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhata-tosságra, szelíd lelkűségre. Urunk, szentelj meg minket igéddel. Igéd igazság! Ámen.

Kedves Testvérek, kedves Gyülekezet! Igazából csak egy szempontból, egyfajta sajátos szempontból, személyesen szeretnék gondolkodni most, együtt mindnyájukkal Pál apostolnak ezekről a személyes szavairól. Mert itt nemgyülekezetnek írt, széles körnek szánt tanításról van szó, amit fölolvastam, hanem ez a levél Pál apostol barátjának és munkatársának, lelki gyermekének, testvérének szól, amit a hírneves Pál a kevésbé hírneves Timóteushoz személyes jókívánságként, útmutatásként, biztatásként és erősítésként írt. Ez egy kicsit kitűnik a felolvasott néhány mondatból is, de nyugodtan értsük és halljuk így az egészet.

Tehát ebből a személyes szempontból próbáljunk meg gondolkodni róla. Ehhez bevezetésül felolvasnám Ady Endre Harc a Nagyúrral című versének utolsó két szakaszát. Így ír a költő:                                                             

                                                               „És összecsaptunk. Rengett a part,

                                                               Húsába vájtam kezemet,

                                                               Téptem, cibáltam. Mindhiába.

                                                               Aranya csörgött. Nevetett.

                                                               Nem mehetek, nem mehetek.

 

                                                               Ezer este múlt ezer estre,

                                                               A vérem hull, hull, egyre hull,

                                                               Messziről hívnak, szólongatnak

                                                               És mi csak csatázunk vadul:

                                                               Én s a disznófejű Nagyúr.”              

 Ady – a versből kitűnik -, hogy szereti a pénzt. Abból a szempontból szereti, ahogyan az éhes farkas vagy oroszlán szereti a zsákmányát. Szereti, mert szüksége van rá, élni szeretne belőle. Adynak szüksége van az útjához, az életéhez az aranyra.

És mielőtt megvizsgáljuk Pál apostol szavait, amelyek tulajdonképpen teljesen természetesnek, egyértelműnek tűnnek, hogy kerüljük a viszálykodást meg a felesleges beszédet, kapzsiságot, és törekedjünk az igazságra, a szeretetre és szelíd lelkűségre, ezek így egyértelműnek tűnnek és jól tudunk velük azonosulni, - azonban gondoljunk az élethelyzetünkre, gondoljunk a szükségleteinkre és az életünk nehéz időszakaira most.

Egyértelmű számomra - és biztos vagyok benne -, hogy bizony én szeretem a pénzt. Egyenesen csodálatos dolognak tartom. Hasznos dolog, ha az embernek van valamije. Szeretem a pénzt, és sokat is harcolok vele. Sokat harcolok vele, hogy legyen, mert nincs és mert az utamban áll. Nem úgy áll az utamban, hogy utam közben találok egy köteg bankjegyet és belebotlok, hanem az utamban áll, vagyis akadályoz a szerepe és a hiánya. Soha nem volt tartalékom, de szinte mindig volt tartozásom, és ez így is maradt. Ennek ellenére az álmok és a lehetőségek, a szükségletek és az alkalmak vagy az emberek a maguk hívásával és jó kívánságaival szinte hívnak, mint Ady Endrét a Nagyúr. „Van már aranyad? Igen?” - És nem mehetek. Nem mehetek, mert nincs aranyam.

Pál apostol szavai azonban nem azokhoz szólnak, akiknek van, hanem az apostol barátjához, lelki testvéréhez, Isten szeretetének örököséhez, az Isten emberéhez szólnak ezek a szavak.

Nézzük csak meg, hogy mit folytat Pál azzal, amivel kezdődött az igénk: Valóban. Azt mondja az előző félmondatban, olyan emberekről beszél, akik talán Timóteus közösségében, az ő környezetében is előfordulhatnak vagy bizonyára előfordulnak, akikkel problémáik lehetnek, akik kísértést vagy akadályt jelenthetnek a szolgálatában és a közösségének az életében. Ezekről az emberekről beszél, rájuk utal Pál apostol a megelőző mondatokban. Azt mondja róluk: akik a kegyességet, tehát a hitet, vallást, az Istennel való kapcsolatot a nyerészkedés eszközének tekintik. Valóban nagy nyereség a kegyesség  - folytatja már a felolvasott részben.

Tehát innen indul ki az apostol, hogy lehet a hitünk burkoltan és számunkra talán nem tudatosulóan a pénzszeretetünk szolgálója is. Lehet, hogy furcsának tűnik, hogy emiatt lehet esetleg valakinek közösségbe tartozni, Istenhez fordulni, meg ilyesmi. Ez lehet. Egyrészt azért, mert tudjuk, hogy Isten gazdag; Isten meg tud áldani; Isten szeret bennünket, Isten meghallgatja a hittel mondott imádságainkat, és minden vágya az Istennek az, azért repes a szíve, hogy nekünk minél jobb legyen.

Valóban igaz az, amit az őstörténet ír: Isten túláradó szeretetében a tökéletességbe helyezte el az embert az Édenben. Mindent megtett értünk. Nagy gonddal, finom szeretettel, személyre szabott, gondoskodó odafigyeléssel vett és vesz körül bennünket, és készíti számunkra az életünk körülményét. Tehát Isten mindenkinek Atyja. Hogyne fordulhatna hát elő, hogy Istent eszközeink sorába állítjuk, a magunk istene szolgálatába. Nem is beszélve persze a körülöttünk levő emberekről, akiket szintén a magunk igényei szolgálatába lehet állítani.

És ez alól nem kivételek a keresztyénközösség sem és az abban levők, körülöttünk levők. Hiszen népszerűségre lehet szert tenni egy közösségben, egy emberi közegben. Az óhatatlanul alkalmasnak kínálkozhat a tekintélyre, a népszerűségre és mindezen keresztül egyfajta emberi, evilági biztonságra. Viszont azt mondja az apostol, látszólag egyetértve ezekkel az említett emberekkel: valóban a kegyesség, a hit, a Krisztusban való bizalom nagy nyereség. Nyereséget, gazdagságot, örömöt, kincset jelent számukra. Valóban nagy nyereség a megelégedéssel járó, azaz amelyik megelégszik azzal, amit az Isten számára biztosít.

 Nagyon szeretem a pénzt, mint sokan közülünk. És harcolok vele – szándékosan nem mondom, hogy érte, hanem vele, ellene -, hogy az ő törekvését legyőzzem. Harcolok vele, mint sokan. Viszont van egy nagyon-nagy nyereségünk. És most ezúttal a sokféle mondanivalója és értelme közül elsősorban ezt szeretném megmutatni és erre szeretném mindannyiunk figyelmét felhívni, az igénknek erre a mondanivalójára: van egy nagy nyereségünk, amelyiket sokkal jobban lehet és érdemes szeretni. Van egy nagy nyereségünk: Krisztusunk szeretete, aki többet készített, mint a Nagyúr valaha is. És miközben harcolok a pénzzel, az én Krisztusom menedék ebben a harcban. Soha nem tenném őt ebben a harcban fegyverré, csak menedékké.

Sokszor előfordult ez már másképpen is. Krisztus népe kezdettől fogva mindmáig egyre-másra, amikor kis vagy nagy alkalom adódott rá, akkor bele-beleizzadt a csapdába, hogy Krisztust eszközzé tegye nem az Egyház, hanem a tagok személyes igényei szolgálatában. Talán mondhatjuk azt, egyfajta régi módon, ez az Egyház és szervezete hatalmát jelentette  az embere fölött e világban, evilág eszközeivel és céljaiért.  De megvannak ennek nemcsak régi, hanem mai módjai is, amely a tekintély-hajszolással ölt testet abban, hogy nekünk szükségünk van egyfajta tekintélyre, respektre az emberek előtt, mert igenis ez jár, mert mi vagyunk a Krisztus népe.

Krisztus azonban nem hagyott a tanítványaira tekintélyt. De lehet a sikert is keresni mai keresztyén módra. Egyszerűen a már említett kiindulópontból elindulva, hogy az Isten jó és mindent megad, amit kérünk. Mi tehát ezért vagyunk az ő népe, hogy mindent megadjon nekünk.

Nagyon egyszerű útmutatás ad Pál apostol baráti biztató levelében Timóteusnak mindezekkel kapcsolatban. Azt mondja neki: kerüld el. - Van olyan, hogy az ember kikerül valamit. Nem mindig tudjuk legyőzni, nem mindig tudunk ellenállni neki és megváltani tőle a világot, vannak dolgok, amiket egyszerűen ki kell kerülni. Ilyen a saját igényeink istenítése is. Kerüld el ezeket.  

Ellenben – ez a másik felszólítás a kis levélrészletben – ellenben, írja nekünk, testvéreinek Pál apostol, törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelíd lelkűségre. Törekedj! Mielőtt bármelyikünk parancsolást olvasna Pál apostol levelében, mércét látna benne, a kegyesség mércéjét, amelyhez oda kell állni, hozzáigazítani a magasságunkhoz, és aztán leolvasni egy érdemjegyet, - gyorsan ezt a szót használja Pál: törekedj. Ez az egy elég.

Van egy kis igés kártyácskánk, benne egy hozzátartozó felirattal, amelyiken nem Bibliából vett ige van, hanem Albert Schweitzernek egy mondás: „Isten nem a célba érkezést várja el tőlem, hanem az utonlevést.” Nem a perfekt tökéletességet, hanem azt az egyet: törekedj. Mert amit Jézus mindig számon kér, mindig felhívja rá a figyelmet, és minden baj gyökerének nevez meg az az, hogy mi van ott a szívemben? Milyen indulat, törekvés, cél?

Minden ezen dől el!

Imádkozzunk:

Jó Istenem! Szereteteddel, amelyet megmutattál, mentsél meg engemet a bennem levő bálványoktól. Ámen.

*A szóban elhangzott istentisztelet felvételről rögzített szövege, mely nem tartalmazza a non-verbális összetevőket.  A MAGVETŐ és a korábbi MAGVETŐ-k a Gyülekezet http://tatabanya.lutheran.hu honlapján találhatók meg, ahol még további hasznos információk is vannak. Az igehirdetés szövegkiemelései az Íródeáktól származnak.

– Lukonits Ottó jóvoltából kapta meg szerkesztőségünk az igehirdetés szövegét.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben