Réz-Nagy Zoltán – Reformáció – 2009 – Debrecen

Valóban értjük, amit Luther mondott, tanított? Sokáig nem volt bennem bizonytalanság ezen a téren. A hit által való megigazulás végső soron könnyen érthető – gondoltam magamban. Olyan, mint amikor az ember először hall a negatív számokról, iskolás korában. Ahogy vannak pozitív számok, az 1, a kettő a három, úgy van mínusz 1, mínusz 2, mínusz 3 stb. bár korábban ezt sosem hívta az ember így, úgy vannak negatív számok is. Egyszerű ez, ahogy Luther felfedezése is, gondoltam: Sokáig Isten kegyelme elfeledett kincs volt, mely ott szunnyadt az egyház egyéb tanításai között, az egyház kincses ládája mélyén, mert a szentek közbenjárása, és az áhított szent élet és az emberi akarat és teljesítmény olyan kelendő portékák voltak, hogy Isten kegyelme már-már feledésbe merült, a Bibliával együtt.

Aztán nem is olyan régen történt, hogy egy eredeti Luther idézetet nyomán, melyet már régóta ismertem, de most valahogy újszerűen hatott, teljesen elbizonytalanodtam: „Légy bűnös, és vétkezz bátran, de higgy, és örvendezz Krisztusban még bátrabban.”

Hogy higgyünk és örvendezzünk Krisztusban, ez rendben van. Erre buzdítani rendes, korrekt dolog, de arra buzdítani, hogy légy bűnös és vétkezz bátran: ez valahogy számomra nem tűnt értelmes, jogos felhívásnak.

Mindarról, ami bűn, én úgy gondolkodtam eddig, hogy minden tiltás, győzködés és rábeszélés ellenére mégis megtörténik, mint egy baleset, egy szerencsétlenség. Mint a hibázás. Akaratlanul is becsúszik, és sokan, amikor elkövetik, saját magukat is félig meddig elítélik, amikor teszik. Tehát nincs értelmetlenebb és feleslegesebb dolog, mint arra bátorítani bárkit is, hogy vétkezzen bátran, még akkor is, ha azután a Krisztusban való hitre és örvendezésre is bátorítjuk. 

De ahogy eddig Luthert olvastam, mindig az volt a benyomásom, hogyha mondott, vagy írt valami meghökkentőt, ami egyébként gyakran megtörtént, annak mindig komoly oka volt. Öncélúan sosem viccelődött, és sosem mondott csak úgy megbotránkoztató dolgokat.

 Kevés olyan merész, felszabadult ember volt mint ő, aki ki mert mondani olyan dolgokat, melyeket más nem.

Nem véletlenül nevezi őt Eric Gritsch – korunk Luther-szakértője Isten udvari bolondjának. Olyan valakinek, aki kimondja azt, amit más nem mer.

„Talán adósa vagyok Istenemnek és a világnak még egy bolondsággal, ha sikerül, most megtenném és ez egyszer udvari bolond lennék.”

Nem állt eleve távol tőle az udvari bolond szerepe, és Pál apostol szavai csak még jobban megerősítették meggyőződésében: „Aki bölcs akar lenni, bolonddá kell válnia.”

Hiszen az Evangélium is bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje az. – Mondja Pál apostol.

19 éves voltam, amikor először került a kezembe Hamvas Béla egyik esszéje, az arlequin, vagyis az udvari bolond. Jól emlékszem a stencilezett lapra, mely kézről kézre járt köztünk, akkori fiatal fiúk között, akik akkor kezdtük az egyetemet, 1984-ben, amikor még úgy tűnt, sok félnivalója volt az embernek. Elemi erővel hatott akkor ez a pár oldalas írás Hamvas Bélától, aki evangélikusként bár keveset hivatkozott Lutherre, mégis írásának bizonyos állításai egyértelműen Luther Istenképét és kegyelemtanát tükrözik.

Ebben az írásban egészen megrendítő egyszerűséggel foglalja össze a Lutheri Teológia, és annak egyik fő tételének Isten elrejtőzködésének tézisét.

Bár Isten megteremtette a maga trónusát, de esze ágában sincs beleülni. A maga helyére az ünnepnapot ültette… A becsvágyó ember azt hiszi, hogy Isten palástban és kormánypálcával ott ül és parancsol. És mindenki a trónus felé törtet, úgymond: „nyelvük kilóg és tülekednek, és egymást tapossák, és csontjukig sárgák az irigységtől és forrnak a bosszútól, hogy a hatalmat elérjék.” …Talán Isten egyszer megteszi, hogy a maga mulatságára valakit beleültet a trónusba…

Mind, mind a trónusba akar ülni. Fejedelmek, császárok, államfők, egyházvezetők, pápák és pátriárkák, mind meg van győződve, hogy parancsolni a legnagyobb gyönyör, és azt hiszik, hogy Isten is olyan, mint ők, pedig mekkorát tévednek. És ezt legjobban az udvari bolond tudja, aki csak nevet rajtuk.

Visszatérve Lutherre:

A sokszor nyilvánvalóan semmi mást nem – csak a hatalom megszerzését szolgáló pápai intézkedéseket látva Isten udvari bolondja, Luther így viccelődött:

„…kedves Pápa szamárka ne csúszkálj! Legkedvesebb szamárka ne csináld ezt! A jég nagyon simára fagyott az idén, mivel a szél csendes volt, eleshetsz és a lábadat töröd!… Ezért gondolj előbb saját veszélyességedre!”

A nevetés a szabadságnak a jele, a félelem-mentes, szabad viszonynak. Mivel lehet neki ártani, akinek nem kellett sem bíborosi kalap, sem pénz!?

Hallgatásra kötelezik? Nevet. A rendből való kizárással fenyegetik? Nevet. Egyházi átokkal, majd birodalmi átokkal sújtják, és várfogságra ítélik?  Akkor nevet csak igazán! Mi az, hogy tőle ennyi ember fél. Egy egész ország, az egész Német-római császárság tőle fél? Egy kis szerzetestől, aki egy eldugott kis porfészekben vasárnapról vasárnapra feláll a szószékre, és semmi mást nem tesz, mint prédikál.

Amikor 1537-ben halálhírét terjesztették, Luther megjelentette a saját sírfeliratát: „Én Márton doktor, aláírásommal igazolom, hogy a sátánnal, a pápával, és valamennyi ellenségemmel egy bűnben vagyok; mivel mindnyájan örülnének, ha meghalnék, és magam is szívesen megadnám nekik ezt az örömöt. De ő – azaz Isten – megteszi ezt, hamarabb, mint gondolnák… azt fogják majd énekelni: Ah, csak ez a Luther élne még! És ez lesz az én sírfeliratom. Németül, görögül, latinul, és héberül.”

Ez világos utalás Jézus keresztjén álló táblára, mely szintén görögül, latinul és héberül volt írva.

Itt Luther, ebben a humoros újságcikkében párhuzamot von saját sorsa és Jézus sorsa között. Hiszen amikor azt mondta, „Tanuld Krisztust, mégpedig a megfeszítettet, akkor arra gondolt, hogy a hivő ember egész élete tulajdonképpen ennek a tanulásnak a folyamata. „Ha valakit Krisztusért megátkoznak, szidnak, gyaláznak, sanyargatnak, az igenis szentté teszi az embert.” – mondja, és itt saját személyes tapasztalatáról beszél. – „Mert ez megöli az óembert, megtanítja türelemre, alázatra, szelídségre, Isten iránt való hálaadásra, és arra, hogy a szenvedés közepette is vidám legyen.” Vagyis képes legyen arra, mint ahogy Luther képes volt, hogy saját nyomorúságos helyzetében is viccelődjön, és a nevetés révén újra az övé legyen Krisztus felszabadító, a félelem bilincseit letörő ereje.

Mindezt hűen fejezi ki az „Ein feste Burg”, vagyis az „Erős vár a mi Istenünk” – kezdetű ének, melynek záró versszakában ezt írja Luther: „…Kincset életet, hitvest gyermeket, mind elvehetik, mit ér az őnekik! Miénk a menny örökre.”

Az eredeti szövegben szó szerint ez áll: elvehetik a testet, a jó hírt, gyermeket és asszonyt, hadd vigyék, nem lesz belőle hasznuk, ám az Országnak, mármint Isten Országának velünk kell maradnia.       

Kannás Alajos egyik versében végső soron ugyanazt mondja, némileg más szavakkal: „amit lehetett elvesztettem, házban, hazában, emberekben, s többé nem félek semmitől.”

És a két végszó egy tőről fakad, és így alakítható át a kettő egy teljes kijelentéssé, és többé nem félek semmitől, mert miénk kell, hogy legyen az Ország, Isten Országa.

Most pedig térjünk vissza az elején idézett mondatra: „Légy bűnös, és vétkezz bátran, de higgy, és örvendezz Krisztusban még bátrabban.”

Valójában itt nincs másról szó, mint arról, hogy az életnek egyetlen aspektusa sincs kizárva az Istenről szóló tanúságtételből. Az egész emberi életjel, mely Istenre mutat, és Isten az egész embert váltotta meg. Isten az egész emberre, annak életének minden pillanatára, életének egész bűnös voltára igent mondott.

És miután megtalálta ezt az igent mondó, azaz kegyelmes Istent, bátran mert vétkezni, és bátran mert örülni is.

„Ha a kegyelem hirdetője vagy, akkor valódi, és ne kitalált kegyelmet hirdess, ha a kegyelem valódi, akkor valódi, és nem kitalált bűnt kell cipelned. Isten nem olyan bűnösöket ment meg, akik csak képzelt bűnösök. Légy bűnös, és vétkezz bátran, de higgy, és örvendezz Krisztusban még bátrabban. Mert Ő győztes a bűn, a halál és a világ felett.”

Értékelni kell az életnek minden megnyilvánulását, az ünnepeket és a hétköznapokat is, a munkát és a pihenést, a beszélgetéseket és a csendet, az egyedüllétet és a másokkal való társaságot, a barátságot és a szerelmet is. Az evést és ivást, és más életfunkciókat is, mindent, ami az életet hirdeti, hiszen az a tény, hogy vagyunk, Istent dicsőítő csoda, hogy dobog a szívünk és hogy lélegzünk, ez önmagában a Jézusban adatott kegyelem nyilvánvaló jele. És ha valaki azt, hogy él, hogy teljesítményekre képes, hogy bizonyos pozíciót tölt be, botor módon a saját érdemének tudja be, az megérdemli, hogy nevessenek rajta. 

Amikor Luther 1521-ben a wittenbergi zavargások tetőfokán, mikor visszatért a városba, és a wittenbergiek eljöttek, hogy lássák és hallják hősüket a szószéken, ezt mondta nekik:

„Isten Igéje cselekedett, amikor aludtam, amikor a jó wittenbergi sört iszogattam az én jó Melanchton Fülöp barátommal. Isten igéje tette a pápaságot olyan gyengévé, amilyen kárt még egy fejedelem, vagy császár sem tett benne. Magam semmit nem tettem. Az Ige tette ezt, és vitte véghez mindezt. Én nem tettem semmit, csak az Igét hagytam cselekedni.”

Ez az Isten dicsőségét hirdető Luther volt a példa Johann Sebastian Bach számára is, aki minden partitúrája végére odaírta: Soli Deo Gloria – Egyedül Isten dicsőségére. Hiszen ahogy Bach egy levelében írta: „Hiszen az áhítatos zenében Isten mindig jelen van az ő kegyelmével.” Ámen