Rác Miklós – Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap – 2009. szept. 27.

Létrehozás: 2009. szeptember 30., 10:29 Legutolsó módosítás: 2009. szeptember 30., 10:30

Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben. Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot,a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, mert ezek miatt haragszik Isten. Ti is ezeket tettétek egykor, amikor ezekben éltetek. (Kol 3,1-7.)

Kedves Testvérem, Jézus Krisztusban!

Egyre inkább szakértőké a világ. Mindenhez tanulni kell, mégpedig
nemcsak valamit, hanem folyamatosan, annyi új dolog születik. A régit
meg többnyire el is lehet felejteni. Régen a kispadon, hosszasan,
csendben beszélgettek az emberek, ma az interneten kattintgatnak sokan,
s rohannak. Meg tudják szerezni, ami szükséges? Azt mondják, bonyolult
az élet. Szakértelem kell hozzá?

Legrégibb, amivel az ember találkozik, maga az élet. Évezredek óta
élünk. Ha sok jót nem is tételeznénk fel magunkról, azt azért mégis
állíthatjuk, hogy nem csupán az örökítésben veszünk részt, de egészen
biztosan az életre vonatkozó tudás átadásában sem hiába igyekezünk
tovább adni azt, ami szükséges. (Bár ebben a tekintetben támad az
embernek kétsége, amikor olyan embert lát, aki csak a pénzt keresi, s
nem látja a másik embert, de talán még saját javát sem igazán.) Az
eredmények azonban nem nagyszerűek. Mintha mégis hiányozna valami. Nem vagyunk szakértők?

Sok ide vonatkozó kérdést lehetne feltenni, s a legtöbbre nagyon is
megszívlelendő válasz van. Nem idézek ezekből a sorokból, és nem is
bővítem őket. Arra viszont szeretnék rámutatni, hogy a szakértelmünk
valójában nem az életre, hanem annak „kitöltésére", felhasználására
vonatkozhat csupán, ami egyáltalán nem csekélység. De erre nézve majd a
második részben igyekezem szólni. Ahhoz is szükséges az, amit itt az
életről, a létről lejegyzek.

Legelőbb vegyük észre, mi életet nem tudunk létrehozni. Használni,
alkalmazni tudjuk, de előállítani nem. Maradjunk ebben, bár nyilván
részünk van az élet továbbadásában. A Biblia oldalára lépve látjuk, hogy
az élet Isten akaratából jön létre. Ő a teremtője, de a teremtésből sem
tudunk többet „megfogni", mint akaratát. Azt akarta, hogy legyen élet,
azt akarta, hogy legyen ember, hogy az ember élő legyen. Van is.

Ezután azzal is számolnunk kell, hogy az ember meg sem tudja tartani az
életet. Sokféle oka van ennek, melyeket megszüntetni tulajdonképpen nem
összességében, de egyenként sem tudunk. A Biblia oldalára lépve
bonyolódik a helyzet, mert a bünt mint okot, pláne a büntetést, egyre
kevésbé tudja az ember elfogadni. Az igazi nehézség azonban abban van,
hogy ugyan akkor az emberi élet megmaradásának tényét is hirdeti az
Írás. Most, lehet mondani, ennek jele kerül elénk, áll a középpontban az
előttünk lévő igében, ami egyúttal tanácsol is bennünket.

Mint keresztyének, Krisztussal vagyunk kapcsolatban. Ezért mondhatjuk az
apostol szavaival: feltámadtunk a Krisztussal. Az összetartozás, az
egység ugyanis nem kevesebbet jelent, mint vele halni és vele élni. Nem
az a kérdés hogy mit, miféle közösséget „szavazunk meg", hanem ez a
fennálló tény, „a keresztyén vallás eredménye". Amit azért teszek
idézőjelbe, mert egyáltalán nem emberi tevékenységről van szó, hanem
arról amit Isten akar és csinál. Ezért lehet ebben részünk. Erre nézve
mondja az ige; „a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az
Istenben".

Rejtett élet. Nem rejtőzködő, hanem elrejtett. Isten, aki egykor
teremtette, Krisztusba rejtette el. Ott van. Függetlenül attól, hogy az
ember mit tud csinálni. De mégsem azt hirdetve, hogy tégy amit akarsz
(így is úgyis megmarad). Éppen azért szólít az ige, hogyha az ott fenn
lévő Krisztusban van elrejtve az életünk – tehát nem, semmiféle
cselekedetünkből nem tarthatjuk meg – az odafennvalókkal kell törődni.
Mert nem azokban a tevékenységekben van az életünk, melyeket
elengedhetetleneknek látunk, sőt élvezünk, s a bennük való előmenetelre
igyekezünk.

A helyzet indoklása igen erős! Vagy nem arra kell gondot fordítani, ahol
a lényeg található? Várhat valamit az ember attól a háztó, amelybe be
sem megy? Avagy mi lesz ültetett fánkkal, ha minden hajtásvéget
állandóan letördelünk? Nem kell-e Isten világához igazodnunk, ha abból
élünk?

Rejtett élet. Ma ugyan semmi nem látszik abból, hogy megmarad, miénk
lesz, mintha mi sem történt volna, jár a halál, de Krisztusból tudjuk,
egykor mégis élünk. – Az élet Isten akarata, s ezt nekünk Krisztusban
elrejtve megtartja. Az a másik kérdés, hogy mit csinálunk vele?

Az ember van . Él. Vessük ezt össze valamivel. A fejszenyél is van,
amióta elkészítették. Ügyes ember próbálhat vele nyulat dobni a mezőn,
de talán mégis az a helyes, ha már fáradtak vele, hogy bele kerüljön a
fejszén neki kiképzett lyukba, s így favágó szerszám legyen. Más. A
gyerekek a lekvárt a falra kenik, festenek. Őket meg joggal: fenekelik.
Még egy. Egy zacskóba bármit lehet merni. Legfeljebb kiszakad a zacskó
és kárba vész a bele rakott anyag. Sajnos azonban ilyen formán nemcsak a
zacskó és az anyag, de a töltögető sem maradhat a poszton. Szóval az
ember kétségtelenül van, s egyáltalán nem azért, amit csinál. Mégsem
tehet bármit, ez így van.

Ha az élő a földire irányul, ez a sorosa. A mennyeire irányulás ugyan
nem tartja meg, csak ott van az éltető. Bármily nagynak véli magát
valaki, semmilyen foglalkozás nem lesz megtartója, csak az az éltető
kapcsolat. A hal csak a vízben kirándulhat. Különös, hogy aki már régen
tudja mennyiféle tevékenység nem őrzi meg az életét, mégis mindig
újabbak után lát, abban a szent meggyőződésben, hogy ezek mind az élet
feltételei. Ugyanakkor arra, aki életét elrejtette, tulajdonképpen nem
is próbál figyelni. Pedig mégis az lenne az ésszerű, vele tartani
mindenféle lehetséges módon a kapcsolatot.

A helyzet különös. „Öljétek meg tagjaitokban azt, ami csak a földre
irányul". Szinte nem kérdés, hogy mi lesz, ha megfojtjuk a földit?!
Miért? Hát így jó? Ha azokat a változtatásokat megtennék, amire most
gondolsz, meg még néhányat, az elég lenne? Akkor már az élethez is értenél?

Amit kívánsz, ami eszedbe jut, az ront. Csak „amik odafent vannak, ahol
a Krisztus van", az az élet megfelelő eltöltése. Nem ezekkel sem lehet
érdemet, előnyt szerezni. Csupán arról van szó, hogy a házhoz tartozó
kutya kap a háztól védelmet. A kóbor ebnek be kell könyörögnie magát
előbb valahová. Viszont ha a háztól elcsatangol, csak enni jár oda,
miért tűrjék?

Isten elég fennkölt ahhoz, hogy mindenféle ember életét elrejtette Jézus
Krisztusban. Te pedig elég okos lehetsz ahhoz, hogy máshoz szabd
magadat. Istennek követelése van? Ki tudja, mit követelhet az anya a
csecsemőtől? Majd az érettségiző fiától? Később az unokái megrokkant
apjától? Persze egy házsártos vénasszonytól sok minden kitelik. Már az
ágyból sem tud kikelni, de még mindig mondja. Mennyei Atyánk azonban,
akinek törvényeit messze nem tartod meg, azt mondja, elrejtette életedet
Krisztusban. Van életed. Lesz életed. Ha így áll a dolog, s mozogni
tudsz, légy a közelében, s ne hiábavalóságokat élvezz.

Ámen.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben