Rác Miklós – Húsvét utáni első vasárnap – 2010. ápr. 11.

Kedves Testvérem, Jézus Krisztusban!
A legszebb dolgok is elmúlnak idővel, s valami más, új jön helyettük.
Egy-egy ünnepi időszak után olykor sóhajt az ember, s ebben benne van „a
kár”, mert jó volt, meg a megelégedés is, hiszen „a jóból is megárt a
sok”. Azután igyekezünk előre tekinteni.

Húsvét ünnepe hatása szerint nem felel meg ennek a látásnak. A
külsőségek ugyan ismételten elmúlnak, az eredmény azonban ennél
sokszorosan nagyobb, túlért már az egyház keretein is. Például a heti
beosztással, ami általánosan a keresztyénség révén jutott a világba.
Persze már változott is. Vasárnapból, a hét első napjából, a feltámadás
ünnepéből a hét utolsó napja lett. Vallási vonatkozásán kívül lassan
elfelejtődik polgári értelme is. Pihenés helyett a különféle programok
idejévé vált, s a felgyorsult életvitel szinte rázósabbá tette, egy
átlagos munkanapnál. Némely politikusok ismét próbálkoznak a „szabad
vasárnap” visszaállításával, de nem ennek jegyében zajlik hajnaltól
estig ma a szavazás.

Igénk arról a nagy szemléletbeli változásról szól, ami húsvét
eseményétől, Jézus feltámadásából ered. Az ugyanis, hogy Jézus feltámadt
a halálból a történelmi eseményen túl megmutatja immár Isten akaratának
feltétlen érvényesülését. Röviden azt, hogy mennyire szereti Isten az
embert, ami igen jelentős az emberre nézve. A feltámadás győzelem,
mégpedig nemcsak a halál felett, hanem még az ember felett is. Aki
elfordult Istentől, s nem csupán akarata ellen tett, hanem szembe is
fordult vele, sőt egyre bizonygatja, hogy Isten követelései
szükségtelenek, irigy és kegyetlen úr. Mások szerint nincs is, csak
uralkodni vágyók találták ki, hogy titokzatos személyének „segítségével”
nagyobb hatalomhoz jussanak. Az ilyen gondolkodású ember felett lett
győztes Isten, Jézus Krisztusban. A követelményekkel harcoló emberrel
szemben a követelményt nem támasztó mennyei Atya, aki az embernek, a
múlandónak örök életet ad, ingyen. Nem vár tőle, hanem megajándékozza. A
feltámadás eseménye mintegy pecsétet tett sokszor elmondott szavaira.
Hihetővé vált, hogy van hatalma mindent megtenni, amiről az embernek
szólt, illetve tényleg ő szólította az embert, teremtményét. Aki nem
véletlen műve, nem idővel kialakult „egyed”, hanem az, akit minden
körülmények között, mindennek ellenére szeret. Pál apostol erről a
helyzetről szól.

Szavaiban a fő hangsúly Jézus személyének és az embervilágnak az
egységén van. Három különböző megfogalmazásban, furcsa, egymásnak
ellentétes szavakkal vall erről az egységről. Mindegyik esetben a
halállal kezdi előadni. Azaz Jézus halálától kezdődik „a számolás”. Az ő
halálából látja, hogy nem maradhat életben a bűnös ember, de az ő halála
kiszabadítja az ember a bűn rabságából, ezért megmaradhat. Az élő tehát
magában hordozza Jézus halálát, ezért él. Ugyan ekkor „a halál révén
állunk”, fenyeget bennünket a halál, amint Jézussal is történt. A
világban változatlanul nincs biztonságban az ember élete. De Jézus nem
maradt halott, ezért mi sem. Végül azt mondja, „a halál bennünk végzi
munkáját, az élet pedig bennetek”. Azaz ők szívesen vállalják a
veszedelmet, mert ezen az áron lesznek részesei hallgatói, vagy
levelének olvasói az életnek. Az eredmény a Jézus Krisztussal való
egységből következik. Akinek része van halálában, része lesz életében
is. Mindezt azért fogalmazhatja így, mert megértette nagypéntek és
húsvét segítségével Isten mentő szeretetét, hatalmát. Másként nézünk
tehát húsvét óta a halálra és az életre, saját halálunkat és életünket
Jézus halálával és életével együtt látjuk. Ennél a látásnál azonban van
egy még nagyobb dolog is.

Hogy miről hogyan vélekedik az ember az lehet előbb különböző, de a
figyelem, a dolgok megbeszélése, az adatok összeszedése lassan egységre
juttathat. Valljuk meg itt, hogy ez egyáltalán nem egyszerű kérdés. Igaz
a mondás: „Vannak még hiányosságok”. Le tudjuk-e győzni ezeket a
hiányosságokat? – Az apostol magabiztossága nem tudományából fakad.
Nem kevés az, amit tud, de valami más a döntő vélekedésében. Mi sem
gondolhatjuk, hogy adatainkkal végére járhatunk a kérdéseknek. Húsvét
óta viszont még valami megváltozott. Nyilvánvaló lett, hogy Isten
gyermekeiként tart számon bennünket. Pálnak ez sokat jelent, bízhat a
mennyei Atyában. Nem is azt írja, hogy 'ti is számoljatok utána', hanem
azt, hogy „mi is hiszünk, és ezért szólunk”. A bizalmatlan ember rábízza
most már az ügyet Istenre. Valamint képviselője is lesz ennek az ügynek.
Előbb Isten ismeretéből, azután az embertárs ismeretéből következően. A
segítőt igyekezik összehozni a segítővel. Mert lehetetlen is, hogy ilyen
nagy dolgot ki ne beszéljen az ember.

Ha valaki rosszul vet, majd terem a másiknak. Ha téves úton indul, csak
nem fut ki a világból. Ha megázik, majd megszárad. De akkor is milyen
jó, ha valaki egy meleg hely ajtaját nyitja ki előtte. Hogyne kellene
rámutatni, oda hívni, szinte belöködni valakit a Jézus Krisztus
halálával és feltámadásával kinyílt élet kapuján! Minden hívőre tartozik
minden ember megmentése. Némelyiket talán csak egyszer szólítom meg, s
elég. Többeket egész életen át vonszolni kell. – Ha Krisztus halála
nem munkálkodik bennem, életét sem nyerem el.

Itt most hamar meg kell jegyeznem, hogy Pál apostol nem hisz az emberi
teljesítményekben. Leveleit olvasva számlálhatatlan tanáccsal
találkozunk. Sokszor igen határozottan szólít fel egy-egy tennivaló
elvégzésére. Sőt, még a számonkéréssel nyomatékot is ad
útbaigazításainak. Mégsem hisz az emberi teljesítményben. Nem gondolja
azt, hogy aki megteszi, amit tanácsol neki, az a legnagyobb biztonságban,
már „akár a célban tudhatja magát”.

Igen fontos, hasznos tanácsokat lehet hallani vallásos összejöveteleken.
Vagy úgynevezett lelki beszélgetések alkalmával, amikor direkt
rábeszélik a beszélgető társat erre, vagy arra. Komoly emberismeret, sőt
gyógyító tudomány (ha nem is mindig orvos az illető) lehet jó segítője a
kereső, jóra vágyódó embernek, nem is beszélve azokról a nehéz
helyzetekről, melyek sem magányban, de még igehirdetéssel sem (!)
oldhatóak meg. Sokféle hasznos tudomány van! Az apostol azonban nem
kíván nagy tudósként állni előttünk. Azt kellene mondanom, ennél nagyobb
tudománya van, de nem illik ez a fogalmazás ide.

Már kiderült előbb, hogy egy hívő ember ír, beszélget embertársaival.
Most még azt kell látnunk, hogy ez a hívő ember igen határozottan
Istenre váró ember. Pontos értesülései vannak, helyes útbaigazítást ad a
körülötte lévőknek, leginkább mégsem ismereteire hivatkozik és nem
tanácsai megtartását követeli, hanem arról szól, hogy Isten meg fogja
cselekedni. Nem elég a tudományunk, nem elég az erőfeszítésünk, végtére
még a hitünk sem „intézkedik”, hanem mennyei Atyánk személyesen. „Mert
tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket
is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.”

Tudom, hogy nincs értelme és nem is szükséges a fentebb említett naptári
beállítás tekintetében bármit tenni. Hogy mi van elől, meg hátul, s
milyen színnel, nem ez a lényeges, hanem az, amit az ember megtesz, vagy
nem tesz meg. Most mégis ehhez a lényegtelenhez ragasztom a folytatást.

Húsvét nagy változást hozott abban a tekintetben is, hogy már láthatjuk,
van folytatás. Ünnepeink ugyan „tehetetlenül” ismétlődnek, a lényeg
azonban annak meglátása, hogy Isten nem hagyta abba a dolgot, hanem
folytatja munkáját, az ember fölemelését, megtartását. Nem végre
készülünk, hanem öröklétre, amikor eléje állunk, rá figyelünk, újra
hozzá igazodunk. Ha ránk lenne hagyva, sajnos rövid körültekintés után
nyilvánvaló lehet, az ügy elveszett. Talán már te is megkérdezted; 'mi
lesz ebből?' A válasz sután egyszerű: majd ő intézi! Ő biztosan intézi.
Koroktól, szellemiségtől, teljesítményektől, még személy szerint tőlünk
is „függetlenül”, az ember javára. Ez biztonságunk, bizonyosságunk, jövőnk.

Ámen.