Rác Miklós – Advent 2. vasárnapja – 2009. december 6.

Kedves Testvérem, Jézus Krisztusban!
Vajon mi adhat nyugalmat egy őznek, az erdő mélyén? Talán az, hogy
pontosan megtanulta az erdő és az őzek törvényeit és azok szerint él?
Csak ha ismeri és alkalmazza a legmegfelelőbbeket tud utódokat nevelni,
s elérni talán fajtája végső korát! Vajon az embernek tanulni kellene
tőle a nyugalomra nézve, vagy más a helyzete? Esetleg háborítatlanságra
van nekünk is szükségünk?

A második ádventi vasárnap hangsúlyosan szól az ítéletről. Az Úr, aki
jön, ítélni fog. Ezt nem felejtheti az ember, sőt ennek megfelelően kell
forgolódnia. Meg kell ismerni a „hogyan"-t, a „miként"-et – a
„miért"-et nem, „valamiért" tudja mindenki, hogy „kedvezőtlen" ez neki
– mert talán lehet találni valami megoldást, legalább valamely esetben.
Semmi esetre sem mindegy az, ami történni fog. Különös mégis, mintha nem
volna ez olyan nagy gondunk. Inkább más egyéb forgatja fel nyugalmunkat.
Leginkább talán kettő, amit úgy látszik rendre „megszoroz" egy harmadik.

Az első. Ó, az elsőnek látszatra nagyon sok, derék, becses, kívánatos
rokonsága van. Szülője például a munka, mint kötelesség, avagy a
felelősség, ikertestvére a szorgalom, meg az áldozat, nagyszülője a
megélhetés. Ezek gyermeke az eredmény, az elismerés, unokája a szebb és
a könnyebb élet, amit azonban a múló idő miatt aligha láthat, s e
reménytelenség még határozottabbá teszi. Tehát az első, ami nyugalmunkat
rendre felkavarja, a türelmetlenség. Hogy mennyire „jogos", ahhoz az
előbbi, kapkodó felsoroláson kívül, akár regényt is lehetne írni.
Mielőtt azonban ezt elfogadnánk figyeljünk az elénk tett példára.

A földművelő, aki gyümölcsre vár, „türelmesen várja, amíg az korai és
késői esőt kap". Egyszerre a közepénél kezdve: tehet mást? Nem ez „a
dolgok rendje"? Elvégezte azt, amit elvégezhetett, már csak ezért is
nyugodt lehet. Nem elképzelése, hanem tapasztalata van arról, hogy a
gyümölcs tekintetében mit jelent a korai, vagy a késői eső. Egyáltalán
arról, hogy több lehetősége nincs, de valami mégis meghozza majd azt az
eredményt. Vagy nem hozza meg! Talán valami mást hoz. Neki azonban, mint szántóvetőnek nincs több lehetősége, és ennek ellenére türelemmel vár.
Ismeri a maga határát, de nagyon jól tudja, s végeredményben egy
nagyobb, nem „kézben tartható határ" részeként él. Innen a türelme. Az
tudjuk meg róla, hogy nem hajtja semmiféle „jogos" szempont. Úgy néz ki,
mintha nem félne attól, hogyan fog megélni, mintha nem igazán érdekelné
az eredmény. Ezeknél és hasonlóknál súlyosabb az ismerete Istenről, aki
jön, aki bizonyosan meg fog érkezni. Türelemmel várja. Úgy vár a
gyümölcsre, mint amit ketten állítanak elő. Ha azt mondod ádvent van
tudd, nem kevesebb a bekövetkező ennél a találkozásnál. Légy nyugodt,
légy türelemmel, mert van ami rád tartozik, és a beteljesítő is
megérkezik. Légy nyugodt, légy türelemmel, az idő ne zavarjon, hanem
múlása is jelezze neked, hogy lesz gyümölcs.

Nyugalmunk másik fölforgatója, türelmünk állandó próbálója a szenvedés.
Semmi esetre se kicsinyeljük le, ellenkezőleg. Előbb egy példa, amiből
talán lehet tanulni: a vasút, a síneken futó kerekek. Az irányhoz való
ragaszkodás csikorgással jár. Az egyenesen már nem mindenütt zöttyennek a kocsik, de nincs olyan haladás a vas úton, aminek hangja ne volna. –
Az igazodás, a váltás, a haladás szenvedéssel jár. Még ami örömöt okoz
az embernek, egyszer csak arra is azt mondjuk; elég már. Márpedig
Istenhez mégiscsak igazodni akarunk, s van is igazítani való, meg
egymással való kapcsolatunkban is, ami ugyancsak nincs nehézség nélkül.
Ehhez csak ráadás a világ „rendjével", a baktériumok regimentjével,
eszement dolgok ezereivel, alattomos és nyílt támadásokkal, vélt, vagy
valós veszteségekkel történő találkozásunk. Sajnos így felsorolva nem is
olyan borzasztó, de csak véletlenül érjen el bennünket egy kis tövis,
már tudjuk miről van szó. Szenvedés, szenvedés, szenvedés. Csoda, ha
elfogy az ember türelme?

Beszélgetéseinkben szinte elmaradhatatlan a panasz, ami rendszeresen
„kívülre szól". Rajtunk kívül van az ok, az indok. 'Valaki más van rossz
helyen, és nem hagy engem, ... rajtam nem múlna.' – A panasz a rajtunk
kívül való ok feltüntetése. Az ige pedig a kívül álló bíróra mutat, aki
már „az ajtó előtt áll". Tehát itt van, kell vele számolni, mindjárt
belép. Mégpedig nem javunkra ítélőként, hanem fölöttünk ítélkezőként. Ez
arra int, hogy a magunk dolgával foglalkozzunk, a magunk helyét
betöltsük, még a panaszlottal szemben is, mert mindenek előtt a hozzá
való viszonyunk lesz elbírálva, nem a panaszunk. Ismét várni kell tehát,
sőt türelmesnek lenni, és nem panaszkodni.

Példák a próféták, akik viselték sorsukat. A próféták, akiknek a mi
mértékünk szerint is jobb járt volna, de mindig, valamennyien
üldöztetést szenvedtek. Amit nem értünk, de értjük Jóbot. Példátlan
eset. Történetéből viszont a sok borzalom és a rendkívüli fordulat
miatt, kifelejtődik a viszony, amit már a panaszkodás esetében is meg
kellett említeni. Mert a kívánatos eredmény csak ebben az esetben
lehetséges: „állhatatosságáról hallottatok". Azt mondhatjuk; Jób még
türelmetlenségében is türelmes volt, kitartott Isten mellett. – Ne úgy
gondolkodjunk tehát, hogy ki lehet bírni, hogy majd megjutalmaznak érte
(ez a legrosszabb elgondolás!) vagy egyszer minden rossznak vége lesz.
Nem, hanem egy kapcsolatunk van. Tudjuk mennyei Atyánkról, hogy javunkon munkálkodik, nem hagy bennünket el, s rá várunk. Meglehetősen nehéz gyógyulni nem akaró sebeket cserépdarabokkal vakargatva annak
bizonyosságában maradni, hogy Isten nem hagy el. De tanít, biztat Jób
esete: „láttátok, hogyan intézte sorsát az Úr".

A két fő ellenség okozta nehézség mindig szorozódik az idővel. A
türelmet az idő teszi igazán próbára. A szenvedésben meg lehet-e
keservesebb, mint az idő múlása, mely olyankor a teljes
kilátástalanságba taszít? Az idő próbája elől ember nem futhat el. Itt
sem ehhez tartozó ötlet kerül elénk, ellenkezőleg, a "végigélésre" mer
biztatni, még csak könnyebbítést sem ígérve. Lehetséges-e ez a embernek? Lehetséges-e türelmesnek maradni?

Ezt a kérdést azért tettem fel, hogy ismét határainkra, lehetőségünk
határaira mutassak, s közben arra a többletre, ami bennünket ezek közül
a valóságos határok közül kiemel. Amint ez már az eddigiekben is
előkerült. A földműves arra vár, ami nincs hatáskörében. A panaszkodónak
tudnia kell, hogy „a bíró az ajtó előtt áll". Ez a lehetőség a mi
mértékeinktől elütő, ezt érzékelteti az idézhető magyarázat kurtasága
is, amit így olvasunk: „mert igen irgalmas és könyörületes az Úr".
Bizonyos, hogy határaink fölé csak ő emelhet bennünket, amikor irgalmát
és könyörületét megismerjük. A megismerést kellett írnom, nem azt, hogy
„gyakorolja" velünk kapcsolatban, mert ez már megtörtént. Hisz csak
ezért, így, innen ismerhetjük irgalmát és könyörületét.

(Kitérő: Milyen messze vagyunk ettől a magatartásformától! Azt mondjuk:
'Jó légy, és akkor ... ' Ő pedig irgalmát és könyörületét megmutatva
Jézus Krisztusban, hirdetteti az evangéliumot, és mi még képesek vagyunk
ezt vizsgálni, vizsgáztatni, türelmetlenkedni, panaszkodni, mintha nem
lenne igaz. Mintha Isten nem lenne megbízható, 'érdemes a bizalmunkra'.)

Nagyon messze vezethetők a szálak, amit nem tudok rövid szóval
kifejezni. A lényeg azonban az, hogy előbb volt az irgalom és utána jött
a könyörület. Az irgalom, ami nem pusztította azt ami pusztítani való.
Isten Irgalmasan fordult a bünös emberhez. A könyörület majdnem még
beszédesebb: a pusztulásra valónak nemcsak irgalmazott, hadd éljen,
hanem könyörülettel fordult feléje, segítette, hogy éljen. Isten
kegyelméből nemcsak bocsánatot kapott az ember, hanem új életet. Így
szólt ez a múlt vasárnap: „újjászült" bennünket, Jézus Krisztusban.
Tehát támogatta azt, amit meghagyott! – Nagypéntek és húsvét között
csak három nap van. Ez az igazi rövid idő. Annak örök jele, hogy mennyei
Atyánk nem hagy bennünket elveszni. Erre nézünk, mert ez valóban túl
emel bennünket határainkon. A panaszkodót, a türelmetlent, az idő által
kegyetlenül megkeserített határokon. Amint említettem, nem reális, a mi
mértékeink szerint, csak valóságos. (Mi a reálist szeretnénk, mert ahhoz
illik egy kis magyarázkodás, hogy miről is van szó?)

Hogy az őzek hogyan vannak, azt valójában nem tudhatom. A magunk körében azonban végső soron csak magunk rúgunk száraz ágakba, zajt, ezzel nyugtalanságot okozva. Igyekezzünk így magunkra érteni: a vad, zajongó, türelmetlen, perlekedő világból emel ki bennünket az, aki igen irgalmas és könyörületes: „az Úr"! Biztosan várhatjuk, türelemmel, az ő rövid idejére tekintettel.

Ámen.