Rác Miklós – Advent 1. vasárnapja – 2009. november 29.

Kedves Testvérem, a Jézus Krisztusban!

A következő néhány hét fő tevékenységéről kívülről, vagy belülről egyaránt, egészen eltérő vélemények vannak. Teljesen kivonni magát senki nem fogja, vásárol. Bár tehetné mindenki, ahogy legjobban szeretné! Megpróbálok igazítani ennek az időszaknak a súlyán. – Ismerni kell az értéket!  

A szívekben soha nem lehet szebb idő annál, mint amikor egymásra figyelnek, egyik a másikért igyekezik. Ha ez hiányzik valahol, akkor súlytalan, semmire való az az élet. Aki mindent alá tud vetni ennek a figyelemnek, az megérdemli, hogy rá is figyeljenek. Körülbelül tudja ezeket mindenki. Innen az erőfeszítés. Mivel azonban időzítjük, még bombaként is hathat, bár építeni akar, amit közönségesen „leégésnek” mondunk, sajnos. Ami még sajnosabb; a szövegben ez egyre kötelezőbb, mint az én figyelmem megmutatása, míg a másik, aki felé tekintek, egyre „halványuló”.  

Kezdjük a dolgot a legelején. Az erre néző keresztyén szempont örökké furcsa, tulajdonképpen emészthetetlen az embernek. „... akik ... romolhatatlan magból születtetek újjá ...” Képtelenség ez ott, ahol az ember a születést már nem csak csodálja, hanem egyre szükségesebbnek látja szabályozását, és közben bosszankodva mérgelődik és örül, amikor tudományának kell és lehet hozzájárulni ehhez az eseményhez. Az ige pedig a szükséges folytatását hirdeti, amikor újjászületésről szól. Mégpedig úgy mint ami már megtörtént. Isten tette ezt az emberrel. Kivétel nélkül mindenkivel. Jézus Krisztusban. (Hogy „nehezebb legyen” és kétségtelen: azt is újjászülte már, akiről mi nem tudunk, mert még meg sem született!) Tehát az új egyházi év a kezdetén származásunkra mutat, mert ez az alapja életünknek. A folytatásának, a helyes, majd örökkévaló folytatásának is. Innen adódik, nem üzletben kell megvásárolni azt, ami szükséges az élethez, az élet lényegéhez, ha tetszik öröméhez, a szeretethez. A szülő szeretetéből származik, táplálkozik, nyer támogatást, mint helyes irány, a „romolhatatlan magból”. Belőle kell, mert csak belőle lehet, kell kifejlődjön. Tovább akarsz jutni? Kívánsz valamit tenni? Sőt elmulaszthatatlannak érzed azt, amire készülsz, az életed lényeges részének? Akkor ne feledkezz meg a kezdetről, figyelj arra aki útnak indított, hogy jól tudd merre kell haladni és „mire” kell megérkezni. – A gyermek megtanulja miként lehet legteljesebb az öröm, miként teljesül a szeretet. Ráérez a kölcsönösség tartalmának élvezetére. Nincs a kezében semmi, észrevetted?, de egy mosollyal „megveszi” a feléje közeledőt. Tudod-e, hogy Isten újjászült? A szerencsésebbeknek ezt keresztségük hirdeti.  

Tetteink sok mindenből táplálkozhatnak. Ezek között az önállóságot, az egyéniséget nagy becsben tartjuk. Ennek tévesen alakuló hajtása a másság, amit ma inkább kell tolerálni, mint a normális viselkedésre törekedni. Ezért nem is „nyerő” az ősökre hasonlítani. Pedig egyébként a javítás útjaként nem is a hasonlóságot, de a lehetséges azonosságot tartja becsben például a termesztendő növények kutatása. – Bár megemlegetik azt is, ha valaki olyan gazember, mint az apja.  

Aki, ami formál, az elsősorban a származás, úgy a személyek, mint legelőbb az általuk képviselt körülmények. „Eredményesség” tekintetében nincs is ehhez fogható. Már csak ezért is figyelni kell arra, ahogy az ige is „vissza utalja” az embert újjászületéséhez. Az „igazság iránti” engedelmességhez. Vagyis ahhoz, hogy ebben a kapcsolatban – amit maian így mondanak; ebben a közegben – mi is a döntő, mennyire egyértelmű létezési forma a szeretet. Isten részéről ez az újjászülés eseményének indolkása. Ilyenformán ez létezésünk valódi alapja. A mindent eldöntő viszony, viszonylat. Tudni illik, hogy a szereteten kívül minden más – mert azért vannak fontos dolgok az ember élete során – szintén csak ebből az indulásból adódik, de éppen az a legveszedelmesebb, amikor helyébe is akar lépni a szeretetnek. Pedig – ha meggondolom – mennyi minden van, ami „igazán jogosan” akadályozhat bennünket a szeretet útján. ... De „visszatérhetünk” –az igazság iránti engedelmességgel”, engedelmeskedhetünk a kezdet szerint, így mégis, sajnos így kell mondanunk, mégis gyakorolhatjuk a szeretetet. Ki kell dobálni mindazt az akadályt, ami felgyülemlik bennünk, akadályként, rombolóként. A romolhatatlan magból lehet növekedni erre az útra, a szeretet útjára, amit Jézus új parancsként ad tanítványainak. Erről ír Pál apostol, mint a legkiválóbb útról 1Kor 13-ban.  

El ne siesd a dolgot, Testvér, mert ehhez előbb vissza kell tekinteni, mert ezt csak tisztán lehet cselekedni tiszta szívvel, amikor az ember pontosan tudja honnan indult, mit kapott, s „azt” kell továbbadnia! Nemcsak hasonlót, hanem pontosan „azt”. Ugye, már sokszor el kellett mondanod, hogy 'ezt a kis csekélységet' adod ajándékként, de szíved „sokkal több” ennél. S amikor igazat mondtál megkönnyezték ajándékodat, azt a kicsit, hiszen a szív állandóan dobog, amit „mindig hall” az, akinek kezébe tőled valami fogható kerül.   Arra is érdemes figyelni ebben a dologban, hogy a testvérszeretet itt nem a cselekedet mintája kíván lenni, hanem a tényleges cél. Megint az újjászületés eseményéből kiindulva. Nem kell megriadni a feladattól: Isten minden embertársunkat újjászülte Jézus Krisztus által. Ezek iránt az így megbecsült emberek iránt biztat kitartó szeretetre az ige. Erre tanít, ezt lesem el, mint újjászületett, a szülővel való kapcsolatból. Valami különlegesség történik? Csak ez a rendje Isten világának, ahová tartozunk. – Egy nem meglepő ellenvetés: 'ezt nem lehet győzni!' Mit, Testvér? Nem lehet tele a szíved buzgósággal, s nem láthatja ezt mindenki, aki csak közeledbe kerül? Nem mondhatják rólad, hogy mindenkit szeretsz? Mert ezt lehet győzni. Ha pedig valami ajándékozásra gondolsz, úgy látszik csak olyant akarsz megmutatni, ami nincs a szívedben. Ehhez a látszathoz bizony több vagyonra van szükség, akkor talán lesz valami belőle. Mennyei Atyánk családjában azonban a jó viszony megélése az érték. Ő ezen munkálkodik, ezt gyakorolhatjuk mi is.  

Még mi, keresztyénként is hajlamosak vagyunk arra, hogy ismételten megfeledkezzünk az idő egyik fontos sajátságáról; az idő valójában állandóan ádventi. Nemcsak egy időszak, amit az egyházi év beosztása négy vasárnap keretén belül ad elénk, ezzel emlékeztetve Isten Messiásról szóló ígéretének mérhető időben történt megvalósulására. Ádvent, az Úr eljövetele. De az Úr nemcsak idő szerint közeledik, hanem az időben állandóan közlekedik. Megszakítatlan kapcsolatot tart fönn világunkkal, illetve az emberrel. Enélkül nincs világ, nincs ember, minden elveszne ami van. Tudjuk, a megszületett embernek szüksége van gondozóra. Ilyen gondozója a világnak mennyei Atyánk. Folyton folyvást jön, érkezik, hozzányúl, beleszól, munkálkodik. Az ember felfoghatja és meg is értheti tevékenységéből beszédét, az igét, amit az emberrel közöl.  

Az új ádventi időszakban, amikor Jézus történelmi jövetelére emlékezünk, Péter apostol szavai nyomán figyelünk a világfenntartóra, megtartónkra. Szólít bennünket, akiket újjászült, mert szükségünk van rá. Mintha egy kicsit eltávolodtunk volna a kezdettől, a megtapasztalt szokástól. Bár szavak szerint és igyekezet szerint éppen abba készülünk belelendülni amiről szól, mégis szükséges, annál inkább szükséges a kezdetre emlékezni. Mert egy kis jel miatt is nagy eltérés adódhat. Más a veréb és más a véreb. Más a buzgó szeretet és más a fölkorbácsolt vásárlási láz. Valahogy olyasmi történik, amikor az apostol szavaival fogalmazódott útbaigazítást halljuk, mintha bezárnák a boltokat.  

Mintha az mondaná a boltos, aki sok mindent tett az ember elé: 'most már elég. Napok óta áltattátok magatokat a kirakatokkal, turkáltatok az áruk között, elvásároltátok minden elkölthető pénzeteket, vagy olykor még többet is. Most menjetek haza. Éljétek az életeteket. Tegyétek azt, ami az életre való. Amit tenni kell. Aludjátok ki azt a kótyagosságot, amivel a boltban jártatok. Nem tanultátok még meg a játékok romlását, virágzó életek elhullását? Megint elfelejtettétek, hogy csak az marad, amit az Úr mond? '  

Ezért emlékeztet bennünket mennyei Atyánk újjászületésünkre, s hív ebből következően buzgó szeretetre. Ami az ő útja, melyen mi is megmaradunk.   Ismételten örvendhetünk, amikor ő jön, hozzánk szól, sőt várja is, hogy hozzá hasonlóan lépjünk. Nem szavak szerint, és nem is kifosztott, hanem kifoszthatatlan szívvel. Bár a gyarló fáradság vesz olykor rajtunk erőt, mégsem készülhetünk lezárni egy ügyet, lerázni egy gondot. Hogyan is tehetnénk, amikor újra halljuk az örök igét, mely nekünk, szól, értünk szól, mely megment, megtart, melyből ismét látjuk, hogy Atyánk az örök otthon részeseiként bánik velünk. Legyen érte áldott!   Ámen.