Rác Miklós – 2009. december 13. – 2Tim 1,8-14.

Kedves Testvérem, Jézus Krisztusban!

Értelmetlen az ember előtt minden, aminek nem látja eredményét – a
szükség mérlegén. Ha ezen a mérlegen bármilyen kis lehetőséget is mér,
arra már vigyáz. Amit azonban nem tud beilleszteni sehogyan az életébe,
azt elhagyja. Ha csak lehet. Így vásárol könyvet, utazást, élelmet,
kultúrát. Ezért vállal is, törődést, szenvedést, elsorolhatatlanul sok
mindent. Amikor a mérleg neki áll. De azután jönnek a változások, velük
a változtatások „szüksége”. A fölösleg elszórása, meg még kicsúfolása
is. Nagy szeméthegyek keletkeznek. – Már alig lehet közlekedni. Úgy
látszik Isten szolgájánál, Timóteusnál sem stimmel minden, de Pál
apostolnál egész biztosan nem. Rosszul mérte volna fel a helyzetet?
Milyen változásra készül?

Egy fogoly esetében nem olyan nehéz kitalálni, vajon mit is szeretne ő
tenni? A lényegesre hamar rátalál az ember. Csakhogy Pál, a nagyobb
bajban lévő, éppen kitartásra, és a kellemetlenben való társulásra hívja
fiatal munkatársát. Nem változtatásra készül, ami már meglepő. Sokkal
fontosabb azonban az ennél, hogy életének mérlegén „táraként”, tehát a
kiegyenlítő súlyként Isten cselekedete szerepel. Amikor így számol, egy
hagyományos, mégsem annyira jól ismert, illetve éppen életünk
tekintetében, mélységében meg nem gondolt”„mérés”, avagy szükséges
számbavétele ez mindannak, mi ide, azaz az élethez tartozik.

A „tára” akkor igen lényeges, amikor helyesen, igazságosan kívánunk
mérni valamit. Ennek a beállításnak a segítségével fog a mérleg mindkét
oldala pontosan ugyan annyival, azonos mennyiséggel egyensúlyba kerülni.
Ami ostoba vallásos igyekezet szerint például azt jelentené, hogy
bizonyos rossz cselekedeteket ki lehet egyenlíteni bizonyos jó
cselekedetekkel. De nem így van. Nemcsak föl lehet, föl is kell mérni
azt, mi szükséges a tettekben. Nem fölmérhető, ám van vállalandó teher
is, ezekben, ezek mellett, meg még ezeken túl is. Ugyancsak vannak
eltérő utak, úgy a járhatók, mint a „járhatatlanok” között. Jó volna
arról hallani, hogy mindennek mérlegét maga Isten „fogja”, csakhogy nem
ezt teszi. Méricskélni egyenlőre bizonyosan csak mi méricskélünk. Ő
pedig táraként szerepel. Ez viszont nem egy beállítás, hanem belenyúlás
az ember életébe. Pál apostol erről tud, erre hivatkozik, s ajánlja,
hogy munkatársa is „erre támaszkodjon”. Arra, amit mennyei Atyánk „az
idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk”. Amiről tudomást is
szereztünk „Krisztus Jézus megjelenése által” – az elmúlhatatlan
életről. Ez az a „tára” ami újra és újra visszabillenti életünket. Mert
mi elbillentjük. Nincs eredmény – nem is tudunk lépni – újabb és újabb
kár ér – már nem is akarjuk – nevetségesek vagyunk – milyen hosszú ez
a sor, nem kell próbálni leírni. De! De van valaki, akire nézünk, akire
várunk, akiről tudjuk, hogy értünk cselekszik. Krisztusban erről
bizonyosságot szereztünk. Ezért úgy megyünk tovább, akár mint hajszolt
rabszolgák, akiknek ki van szabva merre menjenek, életre halálra, se
tövis, se sár, nincs ami eltérítheti őket, ott vannak hajtva – annak
megtartó szeretete által, akiből mindig is él az ember. Nem valami nem
tudom milyen kilátás ez, csak örök. Pálnak, Timóteusnak és nekünk, a
szintén Krisztusra figyelőknek. Melyik lábad is fáj most? Nem tudhatom,
de a „tárával” egyenlő, nem az esély, a győzelem. Így mehetünk tovább.
Nem akadályozhat meg a fájdalom. Ott, ahol Krisztus, élünk. Amikor
elfáradsz, s kiesik kezedből a mérleg is, már „nem vagy képes”, te csak
légy egészen biztos, hogy nem vagy elveszett, és sántikálj tovább!

Ennél sokkal kisebb eredmény is mennyire megdobogtatja az ember szívét.
Lehet őrizni egy emléklapot, egy száraz virágot, lehet „még mindig”
hallani egy kedves hangot. A másik oldalon ugyancsak előfordul soha meg
nem ünnepelt ünnepnap, észre sem vett emlékmű, s mennyiszer, gondtalanul
elkerült kereszt, mert „nem vagyunk katolikusok”. Vajon hol lehet a
sógorom szemüvege, amit fűkaszálás közben letett a területen és a
területet végig is kaszálta, de hogyan is találhatta volna meg, amikor
csak szemüveggel lát jól? Kevés esélye van annak a szemüvegnek, amelyik
nem tud kiáltani. Pál pedig azt mondja, hogy aki rábízta a kincset, az
megőrzi. Az a megőrzője is. Nincs derék szolgálat, kimagasló
teljesítmény, amire nézve biztonságban tudhatnánk a kincset, csak ez az
egy. Nem vagy megvigasztalva magadra nézve, de bátorítva vagy Istenre
nézve.

Mit tehetett volna Illés próféta Isten nélkül? Nem csupán halászni
mentek-e a tanítványok Jézus, meg a Szentlélek nélkül? Miért lennék
éppen én különb mindenkinél? Csak egyetlen egy dologban, legalább! De
ugye, azért vannak különbségek? Már hogyne lennének. Éppen erről van
szó. Pál az egyenlők között nem tesz kísérletet, a kincset Isten kezében
tudja, s ez neki a biztonság. – Keresztelő Jánost lefejezték. Hadd ne
mérlegeljem most, hogy ez a sikeres ember mennyire sikertelen volt. De
Jézus ismerte, nagyságát számon tartotta, s ez elég is lesz neki
mindörökre. Nem te vagy a jó őriző, ám a rád váró kincsről el ne feledkezz.

Vannak határozott, erős jellemű, megingathatatlan emberek. Ők sem
biztosan vesztesek. Bátran „lelövöm a poént”, Isten útjai
kifürkészhetetlenek. – Mi, ha nem is támadóként de legalább hódítókét
számolunk vele. Mint aki megérkezik a vár alá, mondjuk ostromlétrákat
támaszt a falakhoz, vagy szétlövi őket és behatol. Úrrá lesz a
legyőzöttön. Ezzel szemben ő belülről kezd, építeni. Kívülről olybá
tűnik, mint kicsiny gyermek kocka-építménye. Ha valaki véletlenül
megbotlik a szőnyegben, összedől. A szándékosról most ne is beszéljünk.
De vajon a százszor összedőlt torony nyomán nem kezd-e a kicsiny is
építeni? Bizony, lesz egy határozott elképzelése.

Timóteus nem kötelezett az építésre, de belülről épít benne a
Szentlélek. Amint épít akármelyikünkben is. Lehet mellette guggolni, s
építeni. Lehet azt mondani, hogy nincs kedvem játszadozni. De azért ő
épít. Hol tornyot, hol garázst, hol játszóteret. A szülő a gyermeknek.
Nem mondja, hogy társad akarok lenni, hogy én vagyok az okosabb, hogy
rosszul tetted a kockát és hamarosan le fog dőlni, csak épít. A tiédet
rakja úgy, hogy mégse dőljön le. Még én is tudok olyan kanyargós tornyot
építeni, amin magam is csodálkozom, ledönteni te szoktad. Ő azonban
épít, szakadatlanul. Ma is letesz egy téglát. Pál azért szól, hogy
Timóteus ezt is láthassa. Tudja meg, hogy segítője van. Amiben az a
legszebb trükk, hogy olyanoknak is segít, akik már befejezettnek
nyilvánították a maguk szereplését. Elégedettek az eredménnyel. Az ifjú
prédikátorban is támadhat az indulat, hogy megrázza magát, s azt mondja:
'most már tudom mi merre', vagy ellenkezőleg, hogy 'hiába'. S bizonyára
nem először hall arról, hogy nincsen egyedül.

Nem igényelhetem magamnak, lehet, hogy neked sem jutott eszedbe, de a
Szentlélek szólít téged is a kincs őrzésére. Olyan ez, mint az öröm, meg
a fájdalom. Kettőnek nagyobb, meg könnyebb. Tulajdonképpen csak a szót
őrizhetjük: van. Aki igazán őriz, jobb ha fenntartónak mondjuk, maga a
Mindenható. Mi pedig újra tudjuk, hogy van, nekünk, a miénk. Olykor
eszkábálunk valami átabotát, azután máskor ezért félünk, hogy összedől,
de a fenntartó ismét, mégis biztat bennünket, őrizzétek, mert van. Ennek
a tudatában érdemes élni, erről érdemes szólni, ez az, aminek nem hiába
szenteljük gyarló magunkat.

Aki elvesztette a kincset, hiába vásárol. Mire föl teszi, mit támogat,
hol lehet az, ami egy éven keresztül, egy életen keresztül sehol sem
volt? Csak nem még ezután akarja megcsinálni? – Nem, nem állítottam,
hogy a kincsen kívül nincs boldogság. Viszont bizonyos, hogy ami valóban
az, ami kincs, ahhoz Isten ajándékaként juthat az ember, aki szüntelen
ezen munkálkodik. Legyen ez örömöd, osztani valód, mert van.

Ámen.