Aratási hálaadó istentisztelet – Balicza Iván – 2009. október 4.

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Legelőször arra szeretném megkérni a gyülekezetet, hogy a padokra kikészített cédulákra mindenki írja fel azt, amiért most leginkább hálás. Azután a presbiterek összegyűjtik a cédulákat és majd az imádság során néhányat felolvasunk, a többit pedig majd a hirdetőtáblára tűzzük.

Hálaadás: – ez a mai aratási hálaadó istentiszteletünk témája. Erre emlékeztet minket a szépen elkészített oltár, rajta a föld gazdag termése, a zöldségek, a gyümölcsök, kenyér, – mindaz, ami testünket táplálja, amire szükségünk van. Amit olyan természetesnek veszünk, hogy nem is gondolunk rá, hozzászoktunk, hogy van, hogy kimegyünk a piacra, vagy bemegyünk a boltba és megvásároljuk azt, ami kell. Kinek jutna eszébe, hogy hálát adjon? Sokszor vásárolok és látom, hogy sokkal inkább tudunk bosszankodni, ha nem éppen a legfrissebb az áru, ha nem azt a kenyeret kapjuk, amit szerettünk volna, ha nincs az a fajta felvágott, amit szeretünk. Válogatunk, fanyalgunk, elégedetlenkedünk. Kinek jut eszébe, hogy hálát adjon, hogy van mit és van miből vásárolni? Akárhogy is nézzük, nálunk sem az a gond, hogy mit együnk, hanem inkább az, hogy nem kellene annyit ennünk, mert az emberek több mint 50 százaléka túlsúlyos, vagy elhízott. Nem az fenyegeti az egészségünket, hogy nem eszünk, hanem az, hogy sokat eszünk. Kinek jut eszébe ilyen körülmények között, hogy hálát adjon és imádkozzon a mindennapi kenyérért?

Pedig talán közöttünk is vannak olyanok, akik tudják, hogy ez nem mindig volt így. Hatvan évvel ezelőtt, a háború után jegyre adták a kenyeret és a többi élelmiszert, és akkor is hajnalban már sorba kellett állni, mert hiába volt jegy, ha elfogyott a kenyér. Ebből az időből való a vicc, hogy milyen a szocialista szendvics? Két kenyérjegy között egy húsjegy. Abban az időben többen tudták, mit jelent a mindennapi kenyérért imádkozni, és az étkezéseknél hálát adni. Ma pedig, amikor hálásnak kellene lennünk azért, hogy van kenyerünk, van rendes, divatos ruhánk, van lakásunk, benne az életünket megkönnyítő háztartási gépek, TV, rádió, számítógép, ma mindezt természetesnek tartjuk, és furcsa módon hálaadás helyett panaszkodunk. Igaza van a német mondásnak, hogy Not lehrt beten, vagyis a szükség tanít meg imádkozni.

Néha eszembe jut, hogy mennyire hálás vagyok azért, mert olyan korban élhetem az életemet, amikor 60 éve nem volt háború, hogy normális körülmények között nevelhettük fel gyermekeinket, hogy van egészségem, hogy vannak emberek, akik szeretettel vesznek körül, - és ilyenkor, amikor ezek eszembe jutnak, szégyellem magam, hogy nem adok minden nap hálát Istennek mindezért.

Az aratási hálaadás napja arra figyelmeztet, hogy akkor is imádkozzunk, amikor nem vagyunk szükségben, hogy köszönjük meg annak, aki Atyaként gondoskodik rólunk, mindazt, amivel bőségesen megajándékoz minket.

Egy felmérés szerint a társadalom többsége elégedetlen, egészen pontosan 71 %-a. És ennek következtében boldogtalan. Hiszen az, aki elégedetlen, akinek mindig több kellene, aki nem tud hálás lenni, az nyilván nem lehet boldog. A boldogsághoz vezető út a hálaadás. Van-e miért, és van-e kinek hálát adnunk - látjuk-e? - ezt szerettem volna kideríteni azokkal a kis cédulákkal.

De szeretném azt is megláttatni testvéreimmel, hogy Isten ajándékai nem csak testi életünkre szólnak. Jézus azt mondja a tanítványainak: az élet több mint a kenyér. Istennek gondja van minden teremtményére, megadja mindazt, ami a fizikai szükségletük. De az ember Isten különleges teremtménye, aki azzal több, hogy lelkünk is van. Isten a lelkünket is táplálja, és erre adja nekünk az élet kenyerét. Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten szavával, igéjével is. Hálásak vagyunk-e Isten igéjéért, amely a Bibliában, az igehirdetésben táplálja lelkünket? Hálásak vagyunk-e Jézus Krisztusért, Isten testet öltött igéjéért, akiben Isten szeretete csillapítja nap-mint nap szeretetéhségünket? Élünk-e az élet kenyerével? Mert nem egészen igaz a régi görögök bölcsessége, hogy: „ép testben ép lélek”.

Szeretett Testvéreim, Istentől jön minden jó adomány és tökéletes ajándék -így mondja Jakab apostol, és a legkevesebb, amit mi erre válaszolhatunk az, hogy hálásak vagyunk és megköszönjük Istennek. Gyerekeinknek megtanítjuk, hogy ha valamit kapnak, azt meg kell köszönni. Tanuljunk meg mi is minden nap úgy imádkozni, hogy végiggondoljuk mindazt, amit Istentől kaptunk és a nap végén köszönjük meg neki. Ha valaki elkezdi ezt a hálaadást, azt fogja egy idő után tapasztalni, hogy más szemmel látja az életet. Eltűnik az elégedetlensége, kevesebb bosszúsága lesz, jobban fog tudni örülni mindennek, és boldog lesz.

Egyetlen dologról kell még szólnom. Arról, hogy „mindenért hálát adjatok”. Lehetnek olyan nehéz helyzetek az életben, amikor azt mondjuk: Nincs miért hálát adnom. Betegség, veszteség, gyász, szenvedés – amikor úgy látjuk, hogy Isten elvesz, és nem ajándékoz. Mit lehet megköszönni a nehézségekben, a tragédiákban?

A Biblia egyik története segít, hogy ezt a nehéz kérdést is megértsük. Sok bibliaolvasó ismeri József történetét, akit a testvérei eladnak Egyiptomba rabszolgának, akit igazságtalanul, hamis váddal börtönbe zárnak, de egyvalami újra és újra megszólal a bibliai történetben: De az Úr Józseffel volt. És a történet végén József azt mondja testvéreinek: Ti gonoszt gondoltatok ellnem, de az Úr jóra gondolta azt fordítani. Vannak helyzetek az életben, amikor még nem látjuk Isten ajándékait, de két dolgot akkor is tudhatunk. Az egyik, hogy Isten akkor is velünk van, amikor az érthetetlen események, tragédiák sötétsége borít be minket. A másik, hogy amikor valami rossz ér minket, Istennek akkor is jó gondolatai vannak az életünkkel. Isten jelenlétét, az ő jó gondolatait akkor is megköszönhetjük, ha még a legmélyebb szenvedésben vagyunk is. Ez a reménység.

Mi emberek az időben élünk. Nem mindig látjuk és értjük, hogy miért alakulnak úgy a dolgok, ahogy. Vannak pillanatok az életben, amikor várnunk kell, egy hétig, egy hónapig, egy évig, és néha egy egész életen át, amíg meglátjuk, hogy Istennek terve van, és ő tudja, minek miért kell úgy történnie. Mi ezt mindig csak utólag tudjuk meg, de a hit és a reménység átsegít a várakozás idején. Ezért adhatunk hálát ilyenkor is: nem azért, ami történt velünk, nem a nehéz helyzetért, hanem azért, hogy Isten tudja azt, amiben vagyunk, és tudja azt is, hogy mit fog kihozni belőle.

Nem a nehézségekre, nem is önmagunkra kell néznünk a nehézség idején, hanem arra, akiben az emberi élet legnagyobb szenvedéseiben is velünk van Isten, és szeretetéről biztosít minket: a mi Megváltónkra, az értünk meghalt, de feltámadott Jézus Krisztusra. Őérte adunk hálát minden jó és minden nehéz napon.  Ámen.