Németh Mihály iktatási prédikációja Maglódon – Jn. 15,5
Elhangzott: 2009. szeptember 26-án, Maglódon.
Keresztyén Gyülekezet! Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Maglódi beiktatási istentiszteletünk szószéki szolgálatának „A kérdések szószéki szolgálata” címet adtam.
Az elmúlt hetekben, hónapokban ugyanis sokan, sokféle kérdést tettek fel nekem. Bennem is fogalmazódtak meg kérdések. Ezeket a kérdéseket szedtem most össze.
Kik vagyunk együtt? Ki honnan jött?
Kérem, tegyék fel kezüket
- a békéscsabaiak,
- a farmosiak,
- a maglódiak-ecseriek,
- a máshonnan érkezettek.
Szeretettel köszöntök minden jelenlévőt. Ugye észrevettétek: mindegyiknél jelentkeztem, így adva választ arra a kérdésre: „Hova tartozónak tartom magam?” Farmosi, csabai, maglódi vagyok. De legfőképpen vándor. Hiszen pár perccel ezelőtt iktattak be a Maglódi Evangélikus Egyházközség parókusi állásába. A maglódi parókia lakója vagyok. A parókia szó egyik jelentése pedig ez: „a vándor háza”. Életem és lelkészi szolgálati időm előre haladtával mind jobban értem és vallom, hogy „nincsen itt a földön maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” és „a mi hazánk a menny – onnan várjuk az eljövendőt is.”
A következő kérdés beiktatási meghívómmal kapcsolatos. Úgy látszik a meghívóknak is megvan a maga sorsa.
Békéscsabai búcsú istentiszteletem előtt többen arra kérdeztek rá, mi az értelme a búcsú istentiszteletre szóló meghívómon szereplő igének?: „Mert nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” (Rm. 9, 16)
A maglódi beiktatási istentiszteletre invitáló meghívómmal kapcsolatban pedig erre kérdeztek rá: Mit ábrázol, mit jelent, honnét való a beiktatási meghívómon lévő kép?
Ezen a meghívón, maglódi templomunk, úgynevezett szószékképe látható. Jelentését pedig hadd magyarázzam meg röviden maglódiaknak és nem maglódiaknak egyaránt.
A középkori alapokra épült maglódi evangélikus templom későbarokk, rokokó oltára az 1740-es években; a karzatfestés és a szószék az 1770-es években készült. A szószék kosarán, mellvédjén, művészettörténeti, egyházművészeti ritkaságként, liturgikus öltözékben, Luther-kabátban lévő evangélikus lelkész ábrázolását látjuk a XVIII. századból. A lelkész áldozati oltárnál térdel, miközben lelki szemei előtt Jézus „Magvető” példázatából, a magvetőt látja, amint szórja az ige-magot. Az égből egy kéz, Isten keze kancsóból öntözi a magvetést. A képen latin nyelvű felirat: „Sine me nihil”, hirdeti mit sem ér a lelkész áldozatos szolgálata, magvetése a mag szóból származó nevű Maglódon, ha nincs rajta Jézus áldása.
Mit jelent a „Sine me nihil” latin nyelvű felirat?
Hallgassuk el ezt magyarul, az igehirdetés alapigéjeként, János evangéliuma 15. részéből, az 5. versből a következőképpen. (Isten igéjét helyünkről felállva hallgassuk meg!)
Jézus Krisztus mondja: „Nélkülem semmit sem cselekedhettek.”
Keresztyén Gyülekezet! Krisztusban Szeretett Testvéreim! Kedves maglódiak!
Szószéki szolgálatomat, a kérdések szószéki szolgálatát, a mostanában leggyakrabban feltett kérdéssel folytatom:
Hogy érzem magam?
Bizonyára sokan átéltetek már olyan pillanatokat, amelyben rátok zúdult emlékek sora, amelyben szinte lepergett előttetek addigi életetek. Azt szokták mondani élet és halál határmezsgyéjén, de életszakaszok változásakor – amikor egy kicsit meg kell halnia, és teljesen újjá kell születnie – él át ilyet az ember.
Idén augusztus 2-án, maglódi lelkészként első istentiszteletem előtt éltem át ehhez hasonlót. Régi maglódi tradíció szerint az oltár körül szolgálatot teljesítő férfi presbiterek egyike, azon a vasárnapon történetesen Kérges László felügyelő kísért fel a parókiáról ide a templomhoz. Előtte, majd útközben is beszélgettünk. Azonban ahogy közeledtünk a templomhoz egyre kevesbedett bennem a szó és borítottak be emlékeim. Különös módon életem első évei és utóbbi néhány hónapja idéződött fel bennem. Gyermekkoromból megjelent előttem anyai nagyanyám képe, aki téli reggeleken a dunyha alatt tanítgatott imádkozni. Aztán apai nagymamám, Németh mama képe sejlett fel, amint együtt ballagunk a farmosi templomba. Aztán egy szentesti jelenet villant fel tovatűnt, boldog gyermekkoromból. Már sötét volt. A gyér utcai világítás fényében szikrázott a hó. Apa ment elől, jobbjában teát és süteményt vitt a pásztorjátékot előadó gyerekek megvendégelésére. Én anya és a bátyám kezét fogva csúszkáltam a havon nem kis terhet jelentve nekik. Csak annyit fogtam fel az egészből: a templomba megyünk.
És aztán jöttek az utóbbi hónapok rosszemlékű csabai képei: egy mikrogrimasszá torzult mosoly, kezelésre kinyújtott – de el nem fogadott kéz képe. Lelkembe egész életre tüzes bélyegként beleégő szavak.
És jöttek a kérdések: Hová lett és mivé lett gyermekkorom és ifjúságom evangélikus egyháza? Mit keresek Luther kabátban, ebben az intézményben, amely Magyarországi Evangélikus Egyháznak nevezi magát, és amely néhanapján mintha nem azt sugallná a világ előtti megjelenésével, hogy Jézus nélkül semmit nem tehet, hanem éppen ellenkezőleg: Jézus nélkül bármit megtehet!? Iszonyú, mit művelhetnek emberek egymással, Jézus nevét naponként ajkukra véve – Jézus nélkül.
Aztán előjöttek az értem aggódó rokonaim, barátaim, ismerőseim, gyülekezeti tagok kérdései: Nem kellene-e elvarrni a békéscsabai szálakat? Nem kellene-e már végre pontot tenni az egész ügy végére? Nem kellene-e becsukni magam mögött a csabai ajtót?
De igen.
Csak vajon az én kezemben van-e a szálakat elvarró tű, én tartom-e a tollat, mely kitehetné a pontot? És vajon, az én küszöbre tett lábam miatt nem lehetséges becsukni azt az ajtót?
Jaj, csak nehogy Isten tépje el a szálat, tegye ki a pontot, csukja be az ajtót elkárhozásunkra!
S miközben áradtak az emlékek és egyre jöttek elő a kísértő kérdések megérkeztünk a maglódi templom bejáratához. Énekszót hallottam. Felismertem. Azon énekeink egyike volt, melyet dallamának minden nehézsége ellenére, az elsők között tanultam meg gyermekkoromban: „Hogyne dicsérném az Istent, zengedező énekkel…”
Elkezdtem dúdolni én is. Megszűntek a kérdések, nem idéződött fel több emlékem. Nyugalom és békesség töltött el, a megérkezés nyugalma és békessége.
Mivel ekkorra már a második, általunk hallott versszak is végéhez közeledett – felügyelő úr csendesen megszólított: „Mihály, nem kell megvárnunk a teljes ének végét, amikor egy szakasz véget ér, beléphetünk a templomba!”
Felügyelő úr! Milyen jó, hogy míg ezt elmondtad, újabb versszakba kezdett a gyülekezet! Mert ez az, amire azt szokták mondani, nincsenek véletlenek. Hiszem, Isten intézte úgy, amint történt. Tudjátok, miként folytatódott az ének?! „Ha szenvedés, baj szememből, fájó könnyeket fakaszt. Segítséget küld a mennyből, jókor elfordítja azt. Ború után az ég derül, a viharos zord telet, felváltja a kikelet, a hívő szív újra örül. Minden elhagy, elfeled, Isten vég nélkül szeret.” Erre léptem be.
Ekkor érkeztem meg hozzátok, maglódiak.
Ekkor kezdtem valamit kapizsgálni abból, hogyha én Jézus nélkül is el tudnám képzelni az életemet – Ő, Jézus, még nem mondott le rólam, kegyelméből. Hív a Magvetés szolgálatára.
Biztat, „a viharos, zord telet, felváltja a kikelet”. Ugyanakkor konok elmémbe idézi: Nélkülem semmit sem cselekedhetsz!
És most jön a legdöntőbb kérdés: Hogyan tovább, most beiktatott lelkész és maglódi gyülekezet?
A szószékkép és igéje magáért beszél: Hogyan tovább? Jézussal! Mert nélküle semmit nem cselekedhetünk.
Jézus nélkül egy tradícióit őrző kultúrprotestáns egyesület vagyunk, mely Maglódon tevékenykedik – Jézussal, Maglódi Evangélikus Egyházközség vagyunk, örömhírt hordozó gyülekezet, melynek tagjai az evangélium szerint élnek.
Jézus nélkül programokat szervezünk – Jézussal közösséget formálunk, méghozzá a Krisztusban hívők közösségét: az egyházat. Jézus nélkül vallásunkat gyakoroljuk – Jézussal megéljük hitünket. Jézus nélkül széthúzunk – Jézussal egyetértésre jutunk. Jézus nélkül viták vannak köztünk – Jézussal megbékélnek különbözőségeink. Jézus nélkül útfélre, sziklás talajra, tövisek közé hull az igemag – Jézussal jó földbe hullik, sokszoros termést hozva. Jézus nélkül nihil – semmi – lesz életünk – Jézussal megnyerünk mindent, vagyis a mennyet.
Keresztyén Gyülekezet! Kedves maglódiak!
Emlékeztek még arra a bizonyos bemutatkozó, márciusi, presbiteri ülésre? Valaki közületek, megkérdezte tőlem: Miről fog szólni az a három év, amelyre végül megválasztottatok? Talán emlékeztek válaszomra is: Arról, hogy lelkész és gyülekezet megtalálja-e egymás kezét, és kezüket bele tudják-e helyezni Jézus kezébe.
Jöjjetek hát, és egymás kezét megfogva bízzuk életünket teljesen Jézusra, tudva, nélküle semmit sem tudunk tenni. Vele viszont – és a kérdések szószéki szolgálatán ez nem lehet kérdés – Jézussal mindent megtehetünk embertársaink javára, maglódi gyülekezetünk épülésére, és Isten dicsőségére. Ámen.